2015. február 25., szerda

Olvastam: A démon és a papnő

Nem vagyok büszke rá, de sokáig élt bennem az a tévképzet, hogy a magyarok nem tudnak jó regényt írni (pedig gyerekkoromban imádtam Vavyen Fable és Lőrincz L. László műveit, szóval ez elég érthetetlen :D). Azért az évek során lassan sikerült megszabadulnom ettől az előítélettől, főleg az  utóbbi években, mióta mélyebben foglalkozom az írással és a hazai szerzők felé is nagyobb érdeklődéssel fordulok. Mégis csak most, Kae Westa regénye után tudatosult bennem igazán, hogy a magyarok között is akad olyan, aki nem csak hogy jól írni, de jól mesélni is tud.

Ezek után nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, tetszett ez a könyv. :) Pedig elég nagy elvárásaim voltak vele szemben, mivel miután megrendeltem, nagyjából két hónapot kellett várnom rá a beígért néhány nap helyett,  szóval úgy voltam vele, ezek után nagyon ajánlom, hogy jó legyen. :D (Sajnos nem a kiadótól rendeltem...) A történet röviden arról szól, hogy a szellemek, akik addig mindig az emberek mellett álltak, hirtelen magukra hagyják őket. Főhőseink pedig megpróbálják kideríteni, mi történt, és miután erre rájönnek, igyekeznek tenni is ellene.

Az a legérdekesebb, hogy akad az írásban olyan dolog, ami más regényben borzasztóan idegesít, itt viszont nagyon imádtam. A történet gerincét például a szerelem alkotja, és e körül csak egy finom szellemtest (haha!) a fantasy világ és a cselekmény. Mégis, egy nagyon jó egyveleget alkot. A főszereplő, Mortua (érdekes, én első olvasásra férfinek gondoltam a neve miatt), egy cserfes, akaratos lány, és az ilyeneket a képzeletemben, egy másik dimenzióban, gonoszul kiírok a történetekből, de itt nem éreztem ilyen késztetést. :D Tényleg az egész történet olyan szép, mesés és kellemes egységet alkot, hogy képtelenség letenni, és az ember amint végigolvassa, legszívesebben azonnal kezdené elölről. A regény izgalmas, romantikus, lehet rajta nevetni és sírni, és úgy gondolom, ez a legfontosabb, hogy az ember bele tudja élni magát.

A cselekmény hullámzó, de semmiképpen sem rossz értelemben. A nyugalmasabb és izgalmas részek szép összhangban váltják egymást, és jó egy kicsit megpihenni a sok feszültség és csata után, és lelkiekben felkészülhetünk a további borzalmakra. :D

Néhány dolognál azt éreztem, hogy kicsit erősebb magyarázatot, kidolgozottságot is megért volna, legalábbis az én ízlésemnek . Ilyen például Mortua különleges helyzete, hogy csak ő képes vigyázni a démonra, Valianra. Nekem különösen tetszett, hogy a világ már-már tökéletes, viszont épp ezért úgy éreztem, hogy a felmerülő konfliktus nem rázza meg annyira a világot, mint ahogy én elképzeltem (bár nem én írtam a regényt, szóval erre lehet azt mondani, hogy mindegy, én miről képzelgek :D). A karakterek nagyon tetszettek, mindegyikük élt, nem voltak sablonosak. Egyedül Valian viselkedésében találtam némi ellentmondást, vagy inkább hirtelenséget. Amikor egyszer Mortua váratlanul megérinti, majdnem megtámadja őt. Én a démonnak erről a kellemetlen szokásáról, vagy épp ennek legyőzéséről is részletesebb képet szerettem volna kapni.

Felsoroltam néhány részletet, ami nekem egy kicsit kidolgozatlannak (még ez is erős szó rá) tűnt, de ezek inkább csak kötekedések, mert egyáltalán nem zavartak az olvasásban. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb bakikat is könnyedén el tudtam volna viselni, mert a történet annyira magával ránt, hogy bármit hajlandó vagyok elhinni, még ha nincs is teljesen megalapozva. :D (Tulajdonképpen a legnagyobb hibát ott követte el az írónő, hogy LEVÁGATTA Valian tűzvörös, hosszú haját, de üsse kő, hajlandó vagyok megbocsátani, a végén ezt úgyis orvosolják. :D)

A regényt én "csajos" történetként definiálnám, ennek ellenére mindenkinek ajánlom, mert tényleg nagyon izgalmas, emellett romantikus, de nem az a nyálas fajta (halleluja!), és mindenki megtalálhatja benne a maga kedvenc karakterét. Én sem hittem volna, de igazi dépé rajongó lettem, szóval ha valakinek nem keltette fel az érdeklődését a történet, vagy nem szereti a fantasyt, akkor is nyugodtan vágjon bele, mert hamar magába szippantja majd a könyv. :)

(A kép forrása: http://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/kae-westa-a-demon-es-a-papno-6898)

2015. február 17., kedd

Olvastam: Ha maradnék

Gayle Forman regénye egy kellemes, idillikus családi jelenettel kezdődik, így legalább nem meglepő, hogy hamarosan tragédiába fordul a történet. :) Ám itt mégsem kell cukormázas történésekre gondolni: a kezdés egy tökéletesen hétköznapi reggel. Szerencsére az írónő végig megmarad a "természetességnél", sehol sem csap át a történet hatásvadász sírás-rívásba.

Szóval, a könyv elején megismerkedhetünk a csellista diáklánnyal, Miával, és a családjával. Egy havas napon elindulnak régi autójukkal, hogy meglátogassák a barátaikat, ahová már nem jutnak el: súlyos balesetet szenvednek. Mia az ütközést követően feláll és megtalálja a szülei holttestét. Majd öccse, Teddy keresésére indul, ám legnagyobb meglepetésére saját magát találja meg. Úgy tűnik, lelke valamilyen különös módon kikerült a testéből. Hamarosan kiderül, hogy kómába került és kórházba szállítják.

(forrás: http://moly.hu/konyvek/gayle-forman-ha-maradnek)
Ezután a történet két szálon fut tovább: a jelenben, ahol a kórházban Mia életéért küzdenek az orvosok, és a családtagok is; a visszaemlékezésekből pedig jobban megismerhetjük a családját, a barátnőjét, Kimet, valamint a fiúját, Adamet. A két szál általában valamilyen módon kapcsolódik is egymáshoz. 
Úgy gondolom, a regény nagyon szépen felépített, és annak ellenére, hogy elég egyértelmű, Mia a testi és lelki fájdalmakkal teli, ám mégsem magányos életet válassza végül, vagy inkább követi szeretett családját, bármit is jelentsen ez, végig fent tudja tartani az érdeklődést. Nem csak Mia érzéseit követhetjük nyomon, láthatjuk, mit éreznek rokonai, barátai, a szerelme ebben a helyzetben. Ez egyszerre szomorú, de igazán szeretetteljes is, és nem csak Mia, hanem mi, olvasók is megnyugodhatunk, hogy a lány mégsem veszített el mindent. :)

A könyv a "döntések" köré épül: Mia fontolgatja, elmenjen-e a távoli zeneiskolába; mi legyen azután vele és Adam-mel; a legsúlyosabb pedig természetesen az, hogy életben maradjon-e vagy sem - mert az nem is kérdés, hogy megkapta a lehetőséget a választásra. Mindenkinek ajánlom a könyvet, aki már egy kicsit is gondolkodott életről és halálról, és kíváncsi rá, Mia miként megy végig ezen úton - hogy aztán magunk is elmerenghessünk azon, az ő helyében mit tettünk volna. :)

2015. február 10., kedd

Olvastam: Calderon 1.-2.

On Sai Calderonjának első részét még 2013 karácsonyára kaptam. Azután írtam fel az ajándéklistámra, hogy a Könyvmolyképző weboldalán beleolvastam, és úgy véltem, végre találtam egy kellemes, szórakoztató művet. :) 
Végül annyira mégsem sikerült megvennie a könyvnek. Ha valaki megkérdezi tőlem egy héttel az elolvasása után, hogy miről szólt, annyit tudtam volna mondani, hogy van benne egy öngyilkossági szindrómában szenvedő jópasi (Calderon kapitány, a titokban-nemes), aki mindenben nagyon ügyes; van benne egy jócsaj (Taina, a japán lány, alig-kadét), aki szintén elég különleges; és a jövőben játszódik, valahol a világűrben. Az elején a Játékot (nagyon röviden: manipuláció) kicsit erőltetett dolognak tartottam, és úgy gondoltam, egyetlen szerepe, hogy Calderon még több dologban legyen szuper. A végén lévő összecsapás viszont elég izgalmasra sikeredett.

Nem szeretek félbehagyni történeteket - csak ha nagyon nem tetszik -, ezért 2014 karácsonyára pedig a Calderon 2.-t kértem. :D Különösebb lelkesedés nélkül vágtam bele, szóval igencsak meglepődtem, amikor úgy az első bekezdés környékén már kiütközött rajtam a betűláz (tudjátok, amikor tilos hozzátok szólni, ha épp olvastok, és evés/fürdés közben sem vagytok hajlandóak lerakni a könyvet). Nem tudom, hogy a szerző jött bele jobban az írásba, vagy én szoktam hozzá jobban a történethez, a stílushoz, de az biztos, hogy régóta nem olvastam - ha olvastam egyáltalán - olyan könyvet, ami egyszerre lett volna ennyire vicces és izgalmas is. A főszereplők számomra kiléptek az egyszerű "jópasi-jónő" szerepkörből, személyiségük mélységei és magasságai előkerültek. A mellékszereplők is mintha erőteljesebben lennének jelen, mármint ami a személyiségüket illeti, jobban megszeretheti, vagy éppen nem szeretheti őket az ember (személyes kedvenceim, akik a legjobb "alakítást" nyújtják: Frank, a pszichológus; valamint Eterno Ferrero, Calderon édesapja). A Játék pedig már nekem is olyan természetes lett, mint az azt használó nemeseknek.

A történet - bármilyen hihetetlenül is hangzik - ott folytatódik, ahol az első résznél abbamaradt. Calderon a Békanyál (egy főként nőkből álló kutatóhajó) kapitánya lett. Taina hazakerült az Illatos bolygókra, ám nem kíván sokáig ottmaradni, és eleinte nem is sejti, hogy ez nem lesz egyszerű feladat. Persze a dolgok idővel még bonyolultabbak és izgalmasabbak lesznek. Megkezdődik a hadgyakorlat, hőseink pedig igyekeznek megakadályozni egy császár elleni merényletet, és még a szerelmes gondolatok sem hagyják békén őket. 
Míg az első résznek a vége lett igazán mozgalmas, a második résznél ez végig érezhető, talán ezért kapott látszólag kisebb hangsúlyt a tetőpont. A felvezetés hosszúra nyúlt, a "rosszfiúval" való összecsapás rövidebb lett, mint ahogy számítottam rá. (Igaz, az előzmények izgalmai után talán már túl sok lett volna egy ötven oldalon keresztül átívelő csata...) Úgy éreztem, a végére  egyébként is jellemző némi kapkodás, mintha ezek kevésbé lettek volna lényegesek az írásban előforduló többi történéshez képest. 

A regény tényleg remek összetevőkből áll: harc, izgalom, kardok, japán kultúra, (yaoi) szamurájok, szerelem, egy kis rejtély, némi ruházkodás és lakberendezés, mindezeket pedig humoros szövegkörnyezet karolja át. :)

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnének egy jót nevetni és izgulni, és nem feltétlenül kell ehhez sci-fi rajongónak lennie (én sem vagyok az). Bár az első rész nekem inkább a "semleges" kategóriába tartozott, a második rész hangulata mindenért kárpótolt, és egy hatalmas ugrással a "kedvenc könyveim" közé került. :)


 A kötetekbe itt tudtok beleolvasni (a képek forrása szintén itt található):


2015. február 3., kedd

Olvastam: A hóleány

Eowyn Ivey regénye egyszerre szomorú és kedves, ha pedig nagyon költői szeretnék lenni, azt is mondhatnám, egyszerre hideg, mint az az alaszkai tél, és meleg, mint a faházak jól fűtött szobája. :)

A regény Alaszkában játszódik az 1900-as évek elején. Egy idősödő házaspár, Mabel és Jack úgy dönt, ezen a vidéken kezdenek új életet, vagy inkább menekülnek a múltjuktól, amelyben legnagyobb bánatukra gyermeknek nem, csak egy halott csecsemőnek jutott hely. Aztán egyik este a házaspár egy hóleányt épít, ami másnapra eltűnik, csak pici nyomok vezetnek tőle az erdőbe - úgy tűnik, a hóból épített kislány életre kelt, akárcsak az egyik orosz mesében...

(forrás: http://moly.hu/konyvek/eowyn-ivey-a-holeany)
Úgy vélem, az írónőnek már az első mondatok alatt sikerült elkapnia a hangulatot, érezhető belőle bizonyos komorság, magány és szomorúság. Ezek az érzések mindvégig megmaradnak, csak néha erősebben jönnek elő, míg máskor a vidámabb pillanatok mögé bújnak. Az írónő jól ábrázolta Jack kissé gyakorlatiasabb, a misztikumtól inkább távol maradó, és Mabel érzékeny, gondoskodó karakterét. Kapcsolatukban egyaránt helyet kap a szeretet és megszokás, a kisebb-nagyobb konfliktusok, és ettől olyan természetesnek tűnik. 

Tetszett a megoldás, hogy a hóleánnyal, Fainával való beszélgetések kaptak egy erőteljes misztikus hangulatot annak az apróságnak köszönhetően, hogy eltűntek a gondolatjelek. Ettől az ilyen fejezetek, jelenetek mintha kicsit kiemelkedtek volna a műből, vagy mintha belecsöppentünk volna egy álomba. 

Egyetlen dolog nem tetszett benne: túl részletesen tudtam meg, miként kell szarvast feldarabolni, halat belezni, hattyúnyakat vágni stb. :D Faina esetében szükséges is volt, a természetéhez alapból hozzá tartozott egyfajta vadság, vagy inkább természet. A többi szereplő esetében azonban nem tartottam indokoltnak annak a sok belsőségnek és vérnek a megjelenését. :D

Bár az egész történet szépen lett felvezetve, a végén valahogy különösen keveredett a misztikum és a realitás, amit nehezen tudtam "valóságként" kezelni, mintha itt felborult volna a szépen felépített világ.

A történetet ajánlom azoknak, akik szeretik a mágikus realizmust, Alaszkát, vagy ha a mesék valósággá válnak - és felkészültek egy nem feltétlenül csupa móka és kacagás befejezésre. :)