2015. február 10., kedd

Olvastam: Calderon 1.-2.

On Sai Calderonjának első részét még 2013 karácsonyára kaptam. Azután írtam fel az ajándéklistámra, hogy a Könyvmolyképző weboldalán beleolvastam, és úgy véltem, végre találtam egy kellemes, szórakoztató művet. :) 
Végül annyira mégsem sikerült megvennie a könyvnek. Ha valaki megkérdezi tőlem egy héttel az elolvasása után, hogy miről szólt, annyit tudtam volna mondani, hogy van benne egy öngyilkossági szindrómában szenvedő jópasi (Calderon kapitány, a titokban-nemes), aki mindenben nagyon ügyes; van benne egy jócsaj (Taina, a japán lány, alig-kadét), aki szintén elég különleges; és a jövőben játszódik, valahol a világűrben. Az elején a Játékot (nagyon röviden: manipuláció) kicsit erőltetett dolognak tartottam, és úgy gondoltam, egyetlen szerepe, hogy Calderon még több dologban legyen szuper. A végén lévő összecsapás viszont elég izgalmasra sikeredett.

Nem szeretek félbehagyni történeteket - csak ha nagyon nem tetszik -, ezért 2014 karácsonyára pedig a Calderon 2.-t kértem. :D Különösebb lelkesedés nélkül vágtam bele, szóval igencsak meglepődtem, amikor úgy az első bekezdés környékén már kiütközött rajtam a betűláz (tudjátok, amikor tilos hozzátok szólni, ha épp olvastok, és evés/fürdés közben sem vagytok hajlandóak lerakni a könyvet). Nem tudom, hogy a szerző jött bele jobban az írásba, vagy én szoktam hozzá jobban a történethez, a stílushoz, de az biztos, hogy régóta nem olvastam - ha olvastam egyáltalán - olyan könyvet, ami egyszerre lett volna ennyire vicces és izgalmas is. A főszereplők számomra kiléptek az egyszerű "jópasi-jónő" szerepkörből, személyiségük mélységei és magasságai előkerültek. A mellékszereplők is mintha erőteljesebben lennének jelen, mármint ami a személyiségüket illeti, jobban megszeretheti, vagy éppen nem szeretheti őket az ember (személyes kedvenceim, akik a legjobb "alakítást" nyújtják: Frank, a pszichológus; valamint Eterno Ferrero, Calderon édesapja). A Játék pedig már nekem is olyan természetes lett, mint az azt használó nemeseknek.

A történet - bármilyen hihetetlenül is hangzik - ott folytatódik, ahol az első résznél abbamaradt. Calderon a Békanyál (egy főként nőkből álló kutatóhajó) kapitánya lett. Taina hazakerült az Illatos bolygókra, ám nem kíván sokáig ottmaradni, és eleinte nem is sejti, hogy ez nem lesz egyszerű feladat. Persze a dolgok idővel még bonyolultabbak és izgalmasabbak lesznek. Megkezdődik a hadgyakorlat, hőseink pedig igyekeznek megakadályozni egy császár elleni merényletet, és még a szerelmes gondolatok sem hagyják békén őket. 
Míg az első résznek a vége lett igazán mozgalmas, a második résznél ez végig érezhető, talán ezért kapott látszólag kisebb hangsúlyt a tetőpont. A felvezetés hosszúra nyúlt, a "rosszfiúval" való összecsapás rövidebb lett, mint ahogy számítottam rá. (Igaz, az előzmények izgalmai után talán már túl sok lett volna egy ötven oldalon keresztül átívelő csata...) Úgy éreztem, a végére  egyébként is jellemző némi kapkodás, mintha ezek kevésbé lettek volna lényegesek az írásban előforduló többi történéshez képest. 

A regény tényleg remek összetevőkből áll: harc, izgalom, kardok, japán kultúra, (yaoi) szamurájok, szerelem, egy kis rejtély, némi ruházkodás és lakberendezés, mindezeket pedig humoros szövegkörnyezet karolja át. :)

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnének egy jót nevetni és izgulni, és nem feltétlenül kell ehhez sci-fi rajongónak lennie (én sem vagyok az). Bár az első rész nekem inkább a "semleges" kategóriába tartozott, a második rész hangulata mindenért kárpótolt, és egy hatalmas ugrással a "kedvenc könyveim" közé került. :)


 A kötetekbe itt tudtok beleolvasni (a képek forrása szintén itt található):


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése