2015. október 23., péntek

Kérdeztünk: Rácz-Stefán Tibor



,,Mese nincs, élet van” – vallja Márk, Rácz-Stefán Tibor legújabb,  ,,Túl szép” című regényének egyik főszereplője. Ferenczi Szilvivel a kötet év végi megjelenéséről, a regény hátteréről és sok egyébről faggattuk a szerzőt.

Három év telt el az első Aranymosás pályázat óta, amelyre még a ,,Mese Re-Habbal” című regényeddel pályáztál. Gondoltad volna akkor, hogy 2015-re ennyit fog változni az életed, és idén már a második regényed megjelenésére készülsz?  J
Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy ez lesz. Írogattam ugyan előtte is, de mégiscsak a ,,Mese Re-Habbal” volt az első befejezett írásom. Az első Aranymosás sikertelensége után ráadásul sokáig írni se volt kedvem, idő kellett, mire összeszedtem magam. Az akkori énem biztos meglepett lenne, néha magam is nehezen hiszem el, hogy mik  történnek velem :)
Mindenesetre nagyon boldog vagyok, amiért sikerült valóra váltani a dédelgetett álmaimat. Sok munka van mögöttük, és jó látni, hogy megérte!

Lezárult a következő regényed, a ,,Túl szép” borítótervező pályázata.  Hány terv érkezett, és milyen szempontok alapján választottad ki azt az ötöt, amelyet elküldtél Katona Ildikónak, a Könyvmolyképző Kiadó vezetőjének?
Több, mint 150 terv jött, szóval nem volt egyszerű leszűkíteni top ötre… A legfontosabb szempont az volt, hogy a borító modell korban és testfelépítésben is megfeleljen a regény főhősének, Olivérnek. Nagyon figyeltem a tipográfiát is, hiszen nagyon sokat számít mennyire figyelemfelkeltő és elegáns az összhatás.
Katona Ildikó már rábólintott egy tervre, hamarosan jön a Cover Reveal, ahol lelkes bloggerek leplezik majd le a borítót. Bízom benne, hogy nem csak nekik, hanem az olvasóknak is tetszeni fog. Egyet elárulhatok: a végleges formájában nem került nagyközönség elé a kiválasztott borító ;)

Honnan jött a regény ötlete? Mi az üzenete?
Régóta foglalkoztat a téma, hogy mennyire igaz „a jó külső megfog, a belső megtart” elmélet. Akartam  írni egy olyan történetet, ahol mindez megtörik, és az egyik szereplő nem az átlagos külsejű karakter, míg a másik egy igazi álompasi.
A történet legfőbb üzenetének azt tekintem, hogy nem szabad csak a külső alapján ítélni. De kíváncsian várom, hogy az olvasók mit bogoznak majd ki belőle, és miként dekódolják a saját életük és gondolataik alapján a regény üzenetét.

A történeteid magyaroszági helyszíneken játszódnak. Fontos számodra a magyar ,,terep”?
Fontosnak érzem, hogy magyarként, magyar olvasóknak, magyar helyszínen játszódó regényeket írjak, hiszen amerikai helyszínekkel Dunát lehetne rekeszteni. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne élvezném Helena Silence Amerikában, vagy Kemese Fanni disztópikus világában játszódó írásait, hiszen végső soron a szuper történet számít.
Íróként viszont nem nagyon tudnék másként alkotni. Megpróbáltam amerikai helyszínre helyezni egy-egy sztorit, és nem igazán ment. Magyar környezetben, magyar karakterek között tud igazán szárnyalni a fantáziám.

Néhány olvasód a regényeid borítóját/borítóterveit használja háttérképnek. Milyen érzés, hogy ennyire kedvelik a történeteidet?
Hihetetlen, különösen mert nem voltam rá felkészülve. Sokáig úgy volt, hogy a ,,Fogadj el!” e-könyvként jelenik meg, én meg csak legyintettem, hogy majd elolvassa húsz-harminc ember, és ennyi volt az egész. Aztán jött a papírmegjelenés híre, később az olvasói visszajelzések, és még mindig csak ámulok.
Nagyon jól tud esni az olvasók szeretete, a visszajelzések, az értékelések és persze az ilyen fotók is. Sokszor csak lesek, hogy „jé, ez a Fogadj el!” és meglepetten vigyorgok.

,,Hadd legyek Hamupipőke” címmel nemrég új novellát írtál. Miről szól?
Az idei Hamupipőke filmet néztem, és olyannyira megtetszett, hogy ihletet adott. Így miután a végére értem, nekiálltam írni. Nagyvonalakban annyit tudok mondani, hogy formabontó, kicsit talán megbotránkoztató írás, amit végtelenül szeretek, és alig várom, hogy megmutathassam az olvasóknak.

Mennyire élsz együtt a történettel, amikor írod? Ha nagyon, akkor hogy tudsz a munkádra koncentrálni?
A munkám teljes koncentrációt igényel, hiszen marketingesként az a feladatom, hogy más könyveket népszerűsítsek. Szóval, munkaidő alatt kiürítem az írós agyam, és csak a feladatokra koncentrálok.
De… amikor kimegyek boltba, mielőtt elaludnék, vagy akár csak zuhanyzás közben, nagyon benne tudok élni az aktuális történetemben, folyton azon agyalok, hogyan vihetném tovább a szálakat, mit kéne még beleírni, hogy jobb legyen. Szeretem ezeket a pillanatokat, mert sok ötlet ilyenkor ugrik be, és szerencsére a legtöbbet meg is jegyzem :)

A Facebook oldaladon felhívtad a figyelmet arra, hogy szeptember 10-e az öngyilkosságok megelőzésének a napja. Magyarországon mennyire ismertek ezek a napok, amelyek akár erre, akár például az iskolai bántalmazásra hívják fel a figyelmet?
Szerintem semennyire. Nem szentelünk elég nagy figyelmet annak, hogy ezek a különleges napok ne merüljenek feledésbe. Éppen ezért próbálom bújni a naptárat, és ha egy nap késéssel is, de megemlékezni róluk. Okkal születtek meg ezek a napok, sok esetben igenis tehetünk azért, hogy másoknak – és ezáltal nekünk is – jobb legyen. Éljünk hát vele!

Borítóterv: Kozma Dorina és
Németh Balázs
Egy író-olvasó találkozón bevallottad a másságodat. Nehéz volt eljutni arra a pontra, hogy ezt felvállald az olvasók előtt? Tudsz olyanokról, akiknek ez a lépésed segített abban, hogy elfogadják önmagukat?
Sokkal egyszerűbb a számítógépem mögött ülve leírni a Media Addicton, hogy „igen, meleg vagyok”, mintsem szóban kijelenteni. A helyzetet külön nehezítette, hogy hatvan tinédzser vett részt a találkozón, és kicsit megállt a levegő a teremben, de a gyerekek nagyon jól fogadták, nem éreztem, hogy most emiatt elítélnének, vagy másként néznének rám. Nagyon kedvesek voltak előtte, és utána is, úgyhogy innen is üdvözlöm a kiskunfélegyháziakat :)
Nekem sokat segít, hogy természetesen kezelem a „másságom”, mert számomra ez a természetes állapot. Tehát nem éreztem konkrétan, hogy „más” lennék, mert ez vagyok én, és én így vagyok önmagam. Persze idő kellett, mire eljutottam erre a szintre. 2008. február 14-én nyílt meg a Media Addict, akkor vállaltam magam először nyilvánosan, és ezt a döntést azóta sem bántam meg, de azt se bánom, hogy „csak” akkor került rá sor.
Igen, szerencsére tudok pár emberről, akinek segítettem, és kaptam leveleket is, miszerint eddig homofób volt, de „miattam” már nem az, mert azt látja rajtam, az oldalamon, a személyiségemen keresztül, hogy nem vagyok „más”. Szóval, úgy érzem, megéri nyíltnak lenni.

Hogy birkózol meg azzal, ha valaki megbánt a másságod miatt? Mennyire segít az írás abban, hogy ezt feldolgozd?
Ez igazából vicces sztori, mert engem sosem ért különösebb hátrányos megkülönböztetés a másságom miatt. Sőt, hirtelen nem is emlékszem arra, hogy valaki emiatt szándékosan megbántott volna.
Életem során a roma származásom és a túlsúlyom volt az, ami miatt rengeteget bántottak, és sokszor bántanak a mai napig. Ezeket nehezen kezelem, sokszor elszomorít, felidegesít, van, hogy egy-egy beszólás elrontja az egész napomat. Ilyenkor jön jól az írás, ami a lehető legjobb terápia. Sokat segít a feldolgozásában, a múlt elengedésében és a kedélyállapotom javításában is.

A ,,Sárkánytetkó” című novellád először kisregénnyé, majd több kötetes regénnyé nőtte ki magát. Ennek az első része lesz a ,,Sorstalan utakon”, amelyben több társadalmi problémát is feszegetsz. Melyek ezek?
A hősnőm roma származású, tehát megjelenik benne a rasszizmus, ráadásul különös formában. Van egy meleg karakterem is, de nem kap saját nézőpontot, a szegénység is fontos témája, de a regény alapvetően a személyiségfejlődésről és a harcról szól, hogy megtaláljuk önmagunk és elérhessük az álmaink. Persze van benne romantika is, életemben először írtam szerelmi háromszöget a hősnőm köré, és nagyon tetszett a dolog, kíváncsian várom, kivel szimpatizál majd jobban az olvasó.

A BlogturnéKlub tagjaként rendszeresen írsz véleményeket könyvekről. Megváltozott a hozzáállásod a kritikaíráshoz azóta, hogy Te magad is publikált író lettél? Mennyit tanulsz a neked írt kritikákból?
Teljes mértékben megváltozott. Sokkal jobban látom az adott regénybe belefektetett munkát, de jobb eséllyel kiszúrom a dramaturgiai, esetleg stilisztikai bakikat. Van, amikor kapcsolok, hogy „hé, ezt simán kijavíthattad volna így”, és a megoldások csak úgy dőlnek belőlem :)
Kritika írás terén kicsit talán visszafogottabb vagyok, kevesebb a negativitás. Alapvetően azt az elvet követem, hogy olyan kritikát írok, amilyet én is elfogadnék, aminek én is örülnék szerzőként. Még akkor is, ha alapvetően negatív a véleményem.
Rengeteg tanulok a regényeimről, írásaimról szőtt kritikákból. Amire tudok, odafigyelek, hogy később ne kövessem el ugyanazt a hibát. Nagyon jó meglátásaik vannak az olvasóknak, igazán hálás vagyok, amiért időt és energiát nem sajnálva véleményezik a műveim.

Borítóterv: Müller-Váczi Lívia
Mi alapján döntöd el, hogy mit olvasol? Befolyásol a fülszöveg, a borító vagy a bloggerek, olvasók véleménye?
Ez talán visszásnak fog hatni, de az első, amit megnézek, az oldalszám. Ha egy könyv 400 oldalnál hosszabb, akkor nagyon meg kell fognia a fülszövegnek és a borítónak, illetve legyen hype, különben neccesen kezdek neki.
Alapvetően a 250-300 oldal közötti regényeket favorizálom, a 3-400 belefér, az afölötti már necces. Gyakran érzem azt, hogy minél hosszabb egy regény, annál több benne az önismétlés és/vagy az üresjárat, míg a rövid könyvek dramaturgiailag jobban össze vannak rakva.
Egyébként sokat számít a hype, az olvasói, illetve a bloggeres visszajelzések, és nem árt egy jó fülszöveg vagy borító sem. Most őszintén, ki nem olvasott már el legalább csak egy könyvet csak mert jó volt a borítója? (Látom ám, hogy senki se jelentkezett ;) )

A könyvek többsége, amelyeket elolvasol fantasy és sci-fi műfajba sorolhatóak. Te magad viszont realista témákat dolgozol fel. Miért alakult így?
Hű, most nagyon vigyorgok! Négy évvel ezelőtt készítettem egy interjút Leiner Laurával, amikor saccperkábé ezt a kérdést tettem fel neki. Akkor még nem igazán értettem a válaszát, mostanra viszont szerzőként már teljesen megértem, mire gondolt Laura akkor.
Rádöbbentem, hogy hiába imádom a disztópiákat, nem tudnék megírni egyet, mert ahhoz más habitus és írói véna kell, mint amivel én rendelkezem. Én emberi történeteket szeretek átadni, amik itt és most, a mi világunkban a mi hétköznapjainkban játszódnak. Most legalábbis így érzem.

Hamarosan jön a 2016-os MagyarKönyvek Viadala. Mikor kezdődik a bloggerek szavazása a jelöltekre?
Hamarosan hivatalosan is meg lesz hirdetve, a menetrend marad ugyanaz, mint tavaly. Februárban is jöhetnek még voksok a bloggerektől, és a szavazás márciusban kezdődik és április végén lesz az utolsó eredményhirdetés. Kíváncsian és izgatottan várom a harmadik viadalt, bízom benne, hogy az olvasók is.

Rácz-Stefán Tibor elérhető a racz-stefan-tibor.hu weboldalon.

Tibivel készült előző interjúnkat itt tudjátok elolvasni. 



2015. október 10., szombat

Olvastam: A napszemű Pippa Kenn


Imádom a poszt-apokaliptikus történeteket, szóval Kemese Fanni regénye már nagyon régen felkerült a listámra. Alig vártam, hogy elolvassam - talán ezért, és mert nagy elvárásaim voltak vele szemben, végül nagy csalódást okozott a történet.

A könyv nem rossz, senkit sem beszélnék le róla, és nem is bántam meg, hogy végigolvastam. A nyelvezet igényes és színes, és ez az egyik fő pozitívuma. Ami mégis a legjobban tetszett, az maga Pippa Kenn karaktere. A lány az apja halála után hosszú évekre egyedül marad, és azt hiszem, ennél jobban képtelenség lenne megírni, hogyan éli meg ezt egy fiatal lány. Kellőképpen átjön a magány, a bezárkózás, és könnyedén rá lehet hangolódni a lelki folyamataira.

Mégis, valahogy nem sikerült beleélnem magam a sztoriba. Amikor leraktam a könyvet, a történet ott maradt benne, nem foglalkoztatott, mi lesz szereplőkkel. Azt gondolom, hogy a jó történet ismérve az, amikor nem nagyon tudsz szabadulni tőle, azon izgulsz, mi minden jön még szerencsétlen szereplőkre, vagy azon morfondírozol, mi lett volna, ha... :) Nos, a Pippa Kenn számomra "csak" egy könyv volt.

Ennek okai a történet kiszámíthatósága és a (főszereplőn kívül) élettelen karakterek. Személyes nyafi, de engem például az első oldalak után meglepett, hogy nem egy izgi kaland alkotja a történet gerincét, hanem a szerelmi szál. A poszt-apokaliptikus világ, a sápadtak(=zombik) csak halovány díszletek mellette. 

Véleményem szerint sosem baj, ha az ember sablonokra épít, de mindig kell valami, amitől egy kicsit más lesz, mint a többi hasonló történet, benne van ez a bizonyos plusz. Én ezt itt nem éreztem, nem találtam. Azt hiszem, az ilyen típusú regényekre is igaz a mondás, hogyha egyet elolvastunk belőle, akkor ismerjük az összeset. Az alapsztori itt is a következő: vírus hatására az emberiség nagy része kihal, másik része zombi lesz, a harmadik része egy biztonságos, bár a mélyén romlott társadalomban (itt kolónia), illetve ezen kívül él. Jelen esetben Pippa és a másik főszereplő, Ruben, a kolóniára próbál eljutni. 

A könyv Pippa születésnapjával kezdődik. Ez a kedvenc részem. :) A körülményeikhez képest kellemes napnak indul, bár sajnos tragédia lesz a vége. A szempontkarakter itt Paul Kenn, az édasapa. Véleményem szerint a Kennek különösen jól sikerült karakterek. :) Victor Kenn naplóbejegyzéseit például kifejezetten szerettem olvasni. 

Nekem akkor történt egy bizonyos váltás, amikor Ruben Mack megérkezett Pippa életébe. Innentől kezdve minden túl egyszerű és nyilvánvaló lett, olykor hatásvadász elemek is felbukkantak, és  teljesen kiveszett belőle a könyv lelke. Ekkor már semmi sem azért történt, mert "az történt", hanem azért, hogy az olvasó szórakozzon.

Szóval megérkezik az ifjú Ruben herceg, és azon már különösebben fenn sem akadtam volna, hogy új szereplőnk elképesztően tökéletes (külsőleg), de mindez az egyébként igen komolynak ígérkező alkotásból valahogy nagyon kilógott, és elkezdődött a "lányos álmodozás" üzemmód. Viszont, a felbukkanása igazán tetszett, és nekem a toronyba zárt hercegnő meséjének modern átírata jutott róla az eszembe. Pippa Kenn egyedül élt a házban, sápadtakkal körülvéve. Aztán megérkezik a hős srác - akit eme hercegnő ment meg a rá támadó sápadtaktól. (Változott a világ, ugye? :))

És amikor először csapott arcul a sztori: Ruben ronda boszorkánynak nevezi Pippát. Ki az, de tényleg, létezik-e ember, aki ne tudná, hogy ennek az lesz a vége, mega-halálosan beleszeret a lányba?! Az ellentét ennél nagyobb felhasználása, hogy elérkeznek a boldog, szerelmes napok, amik persze csak azért vannak, és ismét ordítóan egyértelmű módon, hogy a későbbi boldogtalan, reményvesztett napokat készítsék elő.

Ez a boldogtalanság és reménytelenség a mérgező Vörös erdőben következik el. (Oké, ez már nyilván szőrszálhasogatás, de még ez az erdő is túl egyértelmű. Milyen színű lehet egy mérgező növény? Vörös. És mi legyen ennek az erdőnek a neve? Na mi...) Senki ne gondoljon semmi meglepetésre, pontosan tudjuk, mi fog történni az erdőben. De! Pippa itt ismét "nagyot alakít", tényleg fantasztikusan követhetjük nyomon a történéseket, a lány lelkében végigmenő folyamatokat.

A későbbiekben kaphatunk az "arra ébredtem, fegyvert szegeznek rám" típusú jelenetekből is. Elsőként Kelsei, a menedékházat vezető öregesszony jelenik meg. A morgós nő keménynek látszik, azonban amikor a fiatalok végül elhagyják a menedékházat, egy könnycseppet töröl ki a szeme sarkából. (Ekkor majdnem én is, de a nem a meghatottságtól...)
A menedékházban kiderül, amit mi, olvasók, mindig is tudtunk, hogy Peter Kenn, Paul Kenn testvére elérte a kolóniát. No, és ezzel kezdetét veszi az olvasó hülyítése, mert nem tudom másnak nevezni. Innentől kezdve kaphatunk mindenféle... furcsaságot, ami azért került bele a történetbe, mert hát kell még ide egy kis izgalom, mert ugye kell. Szerelmes Rubenünk Peter életben maradásának tényét titkolni akarja Pippa elől, elvégre, ha Pippa megtalálja a nagybátyját, nyilván semmi szüksége nem lesz a fiúra. Egyszerűen nem érzem azt, hogy bármi alapja lett volna ennek a feltételezésnek - csak az, hogy újabb konfliktus legyen a történetben, mert: KELL. Ugye senkinek sem meglepetés, hogy ebből végül probléma lesz Pippa és Ruben között? De hogy még nyilvánvalóbb legyen, hogy ez fog történni, Kelsei és később egy másik karakter is figyelmezteti Rubent, hogy ebből még baja lesz.

Egyetlen meglepetés ért a történet során, de az ismét egy akkor pofon volt, hogy napokig a kezembe sem tudtam venni a könyvet. Kijelentem: nevetségesnek hatott. (Nem, nem fogok szappanoperákat emlegetni. De ezt muszáj: https://www.youtube.com/watch?v=ohjvEj7Hnes )

A karakterekről külön nem sok mindent tudok megjegyezni, a legfontosabbakat leírtam fentebb. Pippa és a többi Kenn karakterét éreztem a legerősebbnek, a többiek inkább csak a papír öltöztetős babákhoz hasonlítottak, akikkel már sokszor találkoztunk, csak most egy kicsit más papírruhát kaptak.

Ismét hangsúlyoznám, hogy a könyv nem rossz, és tényleg mindenkinek ajánlom, és külön büszkeség, hogy ezt egy magyar író követte el. Azonban számomra túl sok volt a kiszámítható, és már korábban olvasott elem, és kevés pozitívum, ami ellensúlyozhatta volna. A felsorolt hibákat nem tartom végzetesnek, és ha nem ilyen erőteljesen, vagy ezekből csak egy-kettő fordul elő, talán észre sem veszem, és nem kezdek el azon puffogni, hogy ugyan miért éppen Vörös erdő az a mérgező erdő...
A regény szólhatott volna egy sokáig egyedül élő lány megpróbáltatásairól, a kapcsolatok fontosságáról, a magányról, ami bennünk van, és amit nehéz feladni akkor is, ha vannak emberek mellettünk. Ennek meg is történt az ígérete az első oldalakon, de később sajnos elveszett az "életében először lát nőt" és "életében először lát fiút" karakter közötti "szerelemben", és az "olvasófogó" adalékok alatt.

Ennek a trilógiának a további részeire nem igazán vagyok kíváncsi, viszont ha az írónő előrukkolna egy másik történettel, szívesen olvasnám, mert A napszemű Pippa Kennben megvan az az ígéret, hogy jó könyveket olvashatunk tőle.

A könyv elejét itt el tudjátok olvasni. :)

2015. október 6., kedd

Fák között

Aznap ismét a faágon lógott a nyaklánc. Tisztán, akár a frissen hullott hó, mintha semmi szennyeződés sem érhetné el a csupasz, halott faágon. Talán még a folyton csepegő nedvesség is elkerülte.
A nő csak néhány pillanatig nézte az ékszert a sáros földútról. Már nem is emlékezett rá, mikor látta meg először, de azóta minden nap felbukkant, egy kicsit máshol, ám mindig az egyik faágról lógott, éppen szemmagasságban. Könnyen elérhette volna. Mégsem akart hozzáérni. Nap nap után csak nézte a fehér csipkeanyagot, és a középen lelógó, ovális követ, amiben mintha látta volna önmagát. Úgy érezte, szomorú látványt nyújt. Az ovális kő és a benne tükröződő arc.   
Egy idő után már csak azért kelt útra, hogy láthassa. Tetszett neki. Mintha az ékszer ezt megérezte volna: a nő egyre nehezebben akadt rá, mindig távolabbra és távolabbra kellett mennie, hogy láthassa. A nő arra gondolt, el akarja vezetni valahová. Először egyszerű kíváncsisággal tekintett erre a helyzetre, de az első vércsepp megjelenésével ez gyorsan megváltozott.
Csak egy egészen aprócska folt volt a fehér csipkén. Fenyegető, mint egy ördögi vigyor, és nem eresztő, akár egy mindent látó szem. Az egész világ megváltozott. Minden jéghideg lett, és a bús, szomorú erdő megtelt veszedelemmel és félelemmel. A fák halkan nyögdécseltek, mintha valami titok birtokában lennének, a szél pedig tovalibbent, már semmi sem rezdült. A nő úgy érezte, egy alak áll a fák között, aki őt figyeli, és pontosan erre a pillanatra várt, hogy ő végre észrevegye azt a vérfoltot a fehér csipkén…
Hazafutott.

Másnap is mennie kellett, nem tudott parancsolni a lábainak. Azt remélte, a nyaklánc örökre eltűnt, titkon mégis arra vágyott, hogy újra lássa. Nem lepődött meg, amikor ismét felbukkant. A kicsiny vérfolt mellé most egy nagyobb is társult. A nő lélegzete elállt. Csak akkor vett újra levegőt, amikor már minden végtagja zsibogott. Azt képzelte, hogy valaki áll a háta mögött, de nem tudott elég bátorságot gyűjteni, hogy megbizonyosodjon róla. Lekapta a nyakláncot az ágról, és ismét futásnak eredt.
Minden nap hazavitte a véres ékszert, az valahogy mégis mindig visszakerült az erdőbe. Csendes belenyugvással vette tudomásol, hogy megőrült. Nem lehetett más magyarázat. Sírva vonszolta magát a fák között, mindig messzebbre és messzebbre, és azért fohászkodott a nyaklánchoz, hogy mutassa meg végre, mit akar. Nem mehet haza. Nem maradhat otthon, amíg nem látta, amit látnia kell.

Egészen más látványra számított. A holttest váratlanul bukkant elő, és ő majdnem hasra esett benne. Azt gondolta, a saját tetemét találja majd meg. Ekkor már rég gyanította, hogy kísértet lehet. Hirtelen döbbent rá, maga sem tudta, mikor, hogy az élete csak az erdőben létezik. Nem tudta, mit csinál, amikor távozik innen, mivel tölti a fennmaradó idejét. Csak a fák léteztek, és a minden nap előbukkanó nyaklánc. Megtapogatta a nyakát: nem érzett rajta sérülést, pedig az előtte elterülő alaknak egyértelműen elvágták a torkát.
Bárcsak emlékezne rá, ki ő! Miért nem emlékszik a saját arcára? Hol él, mi a neve, kik a szülei – és a legfontosabb, mióta szorongatja a nyakláncot a kezében?
Forgatta az ujjai között, a kövecskében mintha saját arcát látta volna tükröződni. A magasból néhány vércsöpp hullott a fehér csipkére. A nyakához illesztette, majd bekapcsolta a láncot.
Emlékezett.
Ő volt az Elátkozott Erdő, az ott élő minden baj és szomorúság, félelem és veszedelem, minden betévedő  ember végzete.

– Apa, apa, nézd, milyen szép nyaklánc! – A kislány vidáman mutatta a könyvbe rajzolt női portrét, és rajta a nyakláncot. A férfi arra gondolt, mennyire nem rázta meg a gyereket az édesanyja halála. Talán fel sem fogta. Mióta elindultak, énekelgetve sétált mellette, és még csak meg sem kérdezte, hová tűnt az anyja.
– Hol találtad azt a könyvet, kicsim?
– A fák között.
A férfi nagyot nyelt. Nem akart arra gondolni, mi lehet még a fák között. Ő látta azt a vörös szemű lényt, aki elvágta a felesége torkát. Az is ott bukkant fel.. Az Elátkozott Erdőben. Miért is vezette erre a családját? Választhatták volna a hosszabb, de biztonságos utat. Mindenki tudja, hogy erre a félelem jár.
– Apa, ki ez a néni?
– Nem tudom, kicsim.
A férfi hangja elcsuklott. Hogy fogja felnevelni ezt a kislányt egyedül? Még szerencse, hogy ő nem volt szemtanúja édesanyja szörnyű végzetének. Az a könyv… Nem kellene elvennie a kislánytól? Még bajt okozhat.
– Milyen szomorú! Miért viseli ezt a nyakláncot? Apa, nekem is lehet majd ilyen nyakláncom?
– Persze, majd veszek neked egyet – hazudta. Úgysem lesz pénze ilyesmire, de ezt egyelőre nem akarta közölni a kislánnyal. Mintha az előbb valami fontos jutott volna az eszébe, de…
Miért viseli azt a nyakláncot?
A férfi hallott mendemondákat arról, hogy abban található a nő ereje. Szép, szomorú fiatal nőnek adja ki magát az utazóknak, érdeklődik, hogy nem ismerik-e őt, hogy tudják-e, hol lakik. Nem sokan menekülnek meg közülük. Egyesek egyszerű kísértetnek vélik, de a férfi azokkal értett egyet, akik azt mondják, az a nő az erdő maga. Ha találkozik vele, letépi a nyakláncát, és messzire elhajítja. Úgy talán megmenekülhet.
Apa, ha találkozunk ezzel a nénivel, velünk jöhet?
– Nem hinném, hogy örülne neki. Ő itt lakik.
A feleségével akart haza menni. Miért is nem vette észre előbb azt a vörösszemű árnyat? Akkor talán megmenthette volna.
– Apa, miért sírsz?
Hallgatott. Eddig távol tartotta magától az emlékeket. Hisz csak alig egy éve házasodtak össze, annyi minden állt még előttük, annyi tervet és álmot dédelgettek. A jövőjük felé tartottak, mégis…
Hirtelen megtorpant.
Hisz alig egy éve házasodtak össze…
Még nem született gyermekük.

A férfi behunyta a szemét. Tudta, hogy a lény, aki kislánynak álcázta magát, valahol a háta mögött áll. Mély levegőt vett, és megfordult. Csak a nyakláncra koncentrált. 

A fotóművész, Petőházi Emese oldalát a névre kattintva érhetitek el.