2015. október 6., kedd

Fák között

Aznap ismét a faágon lógott a nyaklánc. Tisztán, akár a frissen hullott hó, mintha semmi szennyeződés sem érhetné el a csupasz, halott faágon. Talán még a folyton csepegő nedvesség is elkerülte.
A nő csak néhány pillanatig nézte az ékszert a sáros földútról. Már nem is emlékezett rá, mikor látta meg először, de azóta minden nap felbukkant, egy kicsit máshol, ám mindig az egyik faágról lógott, éppen szemmagasságban. Könnyen elérhette volna. Mégsem akart hozzáérni. Nap nap után csak nézte a fehér csipkeanyagot, és a középen lelógó, ovális követ, amiben mintha látta volna önmagát. Úgy érezte, szomorú látványt nyújt. Az ovális kő és a benne tükröződő arc.   
Egy idő után már csak azért kelt útra, hogy láthassa. Tetszett neki. Mintha az ékszer ezt megérezte volna: a nő egyre nehezebben akadt rá, mindig távolabbra és távolabbra kellett mennie, hogy láthassa. A nő arra gondolt, el akarja vezetni valahová. Először egyszerű kíváncsisággal tekintett erre a helyzetre, de az első vércsepp megjelenésével ez gyorsan megváltozott.
Csak egy egészen aprócska folt volt a fehér csipkén. Fenyegető, mint egy ördögi vigyor, és nem eresztő, akár egy mindent látó szem. Az egész világ megváltozott. Minden jéghideg lett, és a bús, szomorú erdő megtelt veszedelemmel és félelemmel. A fák halkan nyögdécseltek, mintha valami titok birtokában lennének, a szél pedig tovalibbent, már semmi sem rezdült. A nő úgy érezte, egy alak áll a fák között, aki őt figyeli, és pontosan erre a pillanatra várt, hogy ő végre észrevegye azt a vérfoltot a fehér csipkén…
Hazafutott.

Másnap is mennie kellett, nem tudott parancsolni a lábainak. Azt remélte, a nyaklánc örökre eltűnt, titkon mégis arra vágyott, hogy újra lássa. Nem lepődött meg, amikor ismét felbukkant. A kicsiny vérfolt mellé most egy nagyobb is társult. A nő lélegzete elállt. Csak akkor vett újra levegőt, amikor már minden végtagja zsibogott. Azt képzelte, hogy valaki áll a háta mögött, de nem tudott elég bátorságot gyűjteni, hogy megbizonyosodjon róla. Lekapta a nyakláncot az ágról, és ismét futásnak eredt.
Minden nap hazavitte a véres ékszert, az valahogy mégis mindig visszakerült az erdőbe. Csendes belenyugvással vette tudomásol, hogy megőrült. Nem lehetett más magyarázat. Sírva vonszolta magát a fák között, mindig messzebbre és messzebbre, és azért fohászkodott a nyaklánchoz, hogy mutassa meg végre, mit akar. Nem mehet haza. Nem maradhat otthon, amíg nem látta, amit látnia kell.

Egészen más látványra számított. A holttest váratlanul bukkant elő, és ő majdnem hasra esett benne. Azt gondolta, a saját tetemét találja majd meg. Ekkor már rég gyanította, hogy kísértet lehet. Hirtelen döbbent rá, maga sem tudta, mikor, hogy az élete csak az erdőben létezik. Nem tudta, mit csinál, amikor távozik innen, mivel tölti a fennmaradó idejét. Csak a fák léteztek, és a minden nap előbukkanó nyaklánc. Megtapogatta a nyakát: nem érzett rajta sérülést, pedig az előtte elterülő alaknak egyértelműen elvágták a torkát.
Bárcsak emlékezne rá, ki ő! Miért nem emlékszik a saját arcára? Hol él, mi a neve, kik a szülei – és a legfontosabb, mióta szorongatja a nyakláncot a kezében?
Forgatta az ujjai között, a kövecskében mintha saját arcát látta volna tükröződni. A magasból néhány vércsöpp hullott a fehér csipkére. A nyakához illesztette, majd bekapcsolta a láncot.
Emlékezett.
Ő volt az Elátkozott Erdő, az ott élő minden baj és szomorúság, félelem és veszedelem, minden betévedő  ember végzete.

– Apa, apa, nézd, milyen szép nyaklánc! – A kislány vidáman mutatta a könyvbe rajzolt női portrét, és rajta a nyakláncot. A férfi arra gondolt, mennyire nem rázta meg a gyereket az édesanyja halála. Talán fel sem fogta. Mióta elindultak, énekelgetve sétált mellette, és még csak meg sem kérdezte, hová tűnt az anyja.
– Hol találtad azt a könyvet, kicsim?
– A fák között.
A férfi nagyot nyelt. Nem akart arra gondolni, mi lehet még a fák között. Ő látta azt a vörös szemű lényt, aki elvágta a felesége torkát. Az is ott bukkant fel.. Az Elátkozott Erdőben. Miért is vezette erre a családját? Választhatták volna a hosszabb, de biztonságos utat. Mindenki tudja, hogy erre a félelem jár.
– Apa, ki ez a néni?
– Nem tudom, kicsim.
A férfi hangja elcsuklott. Hogy fogja felnevelni ezt a kislányt egyedül? Még szerencse, hogy ő nem volt szemtanúja édesanyja szörnyű végzetének. Az a könyv… Nem kellene elvennie a kislánytól? Még bajt okozhat.
– Milyen szomorú! Miért viseli ezt a nyakláncot? Apa, nekem is lehet majd ilyen nyakláncom?
– Persze, majd veszek neked egyet – hazudta. Úgysem lesz pénze ilyesmire, de ezt egyelőre nem akarta közölni a kislánnyal. Mintha az előbb valami fontos jutott volna az eszébe, de…
Miért viseli azt a nyakláncot?
A férfi hallott mendemondákat arról, hogy abban található a nő ereje. Szép, szomorú fiatal nőnek adja ki magát az utazóknak, érdeklődik, hogy nem ismerik-e őt, hogy tudják-e, hol lakik. Nem sokan menekülnek meg közülük. Egyesek egyszerű kísértetnek vélik, de a férfi azokkal értett egyet, akik azt mondják, az a nő az erdő maga. Ha találkozik vele, letépi a nyakláncát, és messzire elhajítja. Úgy talán megmenekülhet.
Apa, ha találkozunk ezzel a nénivel, velünk jöhet?
– Nem hinném, hogy örülne neki. Ő itt lakik.
A feleségével akart haza menni. Miért is nem vette észre előbb azt a vörösszemű árnyat? Akkor talán megmenthette volna.
– Apa, miért sírsz?
Hallgatott. Eddig távol tartotta magától az emlékeket. Hisz csak alig egy éve házasodtak össze, annyi minden állt még előttük, annyi tervet és álmot dédelgettek. A jövőjük felé tartottak, mégis…
Hirtelen megtorpant.
Hisz alig egy éve házasodtak össze…
Még nem született gyermekük.

A férfi behunyta a szemét. Tudta, hogy a lény, aki kislánynak álcázta magát, valahol a háta mögött áll. Mély levegőt vett, és megfordult. Csak a nyakláncra koncentrált. 

A fotóművész, Petőházi Emese oldalát a névre kattintva érhetitek el. 

2 megjegyzés:

  1. Wow, ezt nevezem. Jó kis történet, na és a vége… :) Le a kalappal. :)
    Igazán tetszett! Gratulálok! :)
    A fotók pedig gyönyörűek, elismerésem a művésznőnek! Egyik jobb, mint a másik, és kellően baljóslatúak. Remek párosítás, az eredmény pedig magáért beszél. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen, örülünk, hogy elnyerte a tetszésed! :)

      Törlés