2015. október 10., szombat

Olvastam: A napszemű Pippa Kenn


Imádom a poszt-apokaliptikus történeteket, szóval Kemese Fanni regénye már nagyon régen felkerült a listámra. Alig vártam, hogy elolvassam - talán ezért, és mert nagy elvárásaim voltak vele szemben, végül nagy csalódást okozott a történet.

A könyv nem rossz, senkit sem beszélnék le róla, és nem is bántam meg, hogy végigolvastam. A nyelvezet igényes és színes, és ez az egyik fő pozitívuma. Ami mégis a legjobban tetszett, az maga Pippa Kenn karaktere. A lány az apja halála után hosszú évekre egyedül marad, és azt hiszem, ennél jobban képtelenség lenne megírni, hogyan éli meg ezt egy fiatal lány. Kellőképpen átjön a magány, a bezárkózás, és könnyedén rá lehet hangolódni a lelki folyamataira.

Mégis, valahogy nem sikerült beleélnem magam a sztoriba. Amikor leraktam a könyvet, a történet ott maradt benne, nem foglalkoztatott, mi lesz szereplőkkel. Azt gondolom, hogy a jó történet ismérve az, amikor nem nagyon tudsz szabadulni tőle, azon izgulsz, mi minden jön még szerencsétlen szereplőkre, vagy azon morfondírozol, mi lett volna, ha... :) Nos, a Pippa Kenn számomra "csak" egy könyv volt.

Ennek okai a történet kiszámíthatósága és a (főszereplőn kívül) élettelen karakterek. Személyes nyafi, de engem például az első oldalak után meglepett, hogy nem egy izgi kaland alkotja a történet gerincét, hanem a szerelmi szál. A poszt-apokaliptikus világ, a sápadtak(=zombik) csak halovány díszletek mellette. 

Véleményem szerint sosem baj, ha az ember sablonokra épít, de mindig kell valami, amitől egy kicsit más lesz, mint a többi hasonló történet, benne van ez a bizonyos plusz. Én ezt itt nem éreztem, nem találtam. Azt hiszem, az ilyen típusú regényekre is igaz a mondás, hogyha egyet elolvastunk belőle, akkor ismerjük az összeset. Az alapsztori itt is a következő: vírus hatására az emberiség nagy része kihal, másik része zombi lesz, a harmadik része egy biztonságos, bár a mélyén romlott társadalomban (itt kolónia), illetve ezen kívül él. Jelen esetben Pippa és a másik főszereplő, Ruben, a kolóniára próbál eljutni. 

A könyv Pippa születésnapjával kezdődik. Ez a kedvenc részem. :) A körülményeikhez képest kellemes napnak indul, bár sajnos tragédia lesz a vége. A szempontkarakter itt Paul Kenn, az édasapa. Véleményem szerint a Kennek különösen jól sikerült karakterek. :) Victor Kenn naplóbejegyzéseit például kifejezetten szerettem olvasni. 

Nekem akkor történt egy bizonyos váltás, amikor Ruben Mack megérkezett Pippa életébe. Innentől kezdve minden túl egyszerű és nyilvánvaló lett, olykor hatásvadász elemek is felbukkantak, és  teljesen kiveszett belőle a könyv lelke. Ekkor már semmi sem azért történt, mert "az történt", hanem azért, hogy az olvasó szórakozzon.

Szóval megérkezik az ifjú Ruben herceg, és azon már különösebben fenn sem akadtam volna, hogy új szereplőnk elképesztően tökéletes (külsőleg), de mindez az egyébként igen komolynak ígérkező alkotásból valahogy nagyon kilógott, és elkezdődött a "lányos álmodozás" üzemmód. Viszont, a felbukkanása igazán tetszett, és nekem a toronyba zárt hercegnő meséjének modern átírata jutott róla az eszembe. Pippa Kenn egyedül élt a házban, sápadtakkal körülvéve. Aztán megérkezik a hős srác - akit eme hercegnő ment meg a rá támadó sápadtaktól. (Változott a világ, ugye? :))

És amikor először csapott arcul a sztori: Ruben ronda boszorkánynak nevezi Pippát. Ki az, de tényleg, létezik-e ember, aki ne tudná, hogy ennek az lesz a vége, mega-halálosan beleszeret a lányba?! Az ellentét ennél nagyobb felhasználása, hogy elérkeznek a boldog, szerelmes napok, amik persze csak azért vannak, és ismét ordítóan egyértelmű módon, hogy a későbbi boldogtalan, reményvesztett napokat készítsék elő.

Ez a boldogtalanság és reménytelenség a mérgező Vörös erdőben következik el. (Oké, ez már nyilván szőrszálhasogatás, de még ez az erdő is túl egyértelmű. Milyen színű lehet egy mérgező növény? Vörös. És mi legyen ennek az erdőnek a neve? Na mi...) Senki ne gondoljon semmi meglepetésre, pontosan tudjuk, mi fog történni az erdőben. De! Pippa itt ismét "nagyot alakít", tényleg fantasztikusan követhetjük nyomon a történéseket, a lány lelkében végigmenő folyamatokat.

A későbbiekben kaphatunk az "arra ébredtem, fegyvert szegeznek rám" típusú jelenetekből is. Elsőként Kelsei, a menedékházat vezető öregesszony jelenik meg. A morgós nő keménynek látszik, azonban amikor a fiatalok végül elhagyják a menedékházat, egy könnycseppet töröl ki a szeme sarkából. (Ekkor majdnem én is, de a nem a meghatottságtól...)
A menedékházban kiderül, amit mi, olvasók, mindig is tudtunk, hogy Peter Kenn, Paul Kenn testvére elérte a kolóniát. No, és ezzel kezdetét veszi az olvasó hülyítése, mert nem tudom másnak nevezni. Innentől kezdve kaphatunk mindenféle... furcsaságot, ami azért került bele a történetbe, mert hát kell még ide egy kis izgalom, mert ugye kell. Szerelmes Rubenünk Peter életben maradásának tényét titkolni akarja Pippa elől, elvégre, ha Pippa megtalálja a nagybátyját, nyilván semmi szüksége nem lesz a fiúra. Egyszerűen nem érzem azt, hogy bármi alapja lett volna ennek a feltételezésnek - csak az, hogy újabb konfliktus legyen a történetben, mert: KELL. Ugye senkinek sem meglepetés, hogy ebből végül probléma lesz Pippa és Ruben között? De hogy még nyilvánvalóbb legyen, hogy ez fog történni, Kelsei és később egy másik karakter is figyelmezteti Rubent, hogy ebből még baja lesz.

Egyetlen meglepetés ért a történet során, de az ismét egy akkor pofon volt, hogy napokig a kezembe sem tudtam venni a könyvet. Kijelentem: nevetségesnek hatott. (Nem, nem fogok szappanoperákat emlegetni. De ezt muszáj: https://www.youtube.com/watch?v=ohjvEj7Hnes )

A karakterekről külön nem sok mindent tudok megjegyezni, a legfontosabbakat leírtam fentebb. Pippa és a többi Kenn karakterét éreztem a legerősebbnek, a többiek inkább csak a papír öltöztetős babákhoz hasonlítottak, akikkel már sokszor találkoztunk, csak most egy kicsit más papírruhát kaptak.

Ismét hangsúlyoznám, hogy a könyv nem rossz, és tényleg mindenkinek ajánlom, és külön büszkeség, hogy ezt egy magyar író követte el. Azonban számomra túl sok volt a kiszámítható, és már korábban olvasott elem, és kevés pozitívum, ami ellensúlyozhatta volna. A felsorolt hibákat nem tartom végzetesnek, és ha nem ilyen erőteljesen, vagy ezekből csak egy-kettő fordul elő, talán észre sem veszem, és nem kezdek el azon puffogni, hogy ugyan miért éppen Vörös erdő az a mérgező erdő...
A regény szólhatott volna egy sokáig egyedül élő lány megpróbáltatásairól, a kapcsolatok fontosságáról, a magányról, ami bennünk van, és amit nehéz feladni akkor is, ha vannak emberek mellettünk. Ennek meg is történt az ígérete az első oldalakon, de később sajnos elveszett az "életében először lát nőt" és "életében először lát fiút" karakter közötti "szerelemben", és az "olvasófogó" adalékok alatt.

Ennek a trilógiának a további részeire nem igazán vagyok kíváncsi, viszont ha az írónő előrukkolna egy másik történettel, szívesen olvasnám, mert A napszemű Pippa Kennben megvan az az ígéret, hogy jó könyveket olvashatunk tőle.

A könyv elejét itt el tudjátok olvasni. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése