2015. november 22., vasárnap

FotóTörténet: Három kívánság

Három éve éltek a faluban, de Lina csak a férje halála után érezte igazán, hogy oda tartozik. A közös földben nyugvó holtak meglepő összekovácsoló erővel bírtak. Mindaddig csak egy a fővárosból érkezett pár voltak, és bár a helyiek sosem viselkedtek velük ellenségesen, mégis érződött némi távolságtartás közöttük. A temetés óta mindez megváltozott. Mintha az addig másnak gondolt világ belefolyt volna a hétköznapokba. Linára fájdalmasan tört rá a valóság, amitől addig egy láthatatlan fal tartotta távol.
Megérkezett a magány és a fájdalom, amit oly régóta nem érzett. Nehéz, erős láncokkal kötözte őt a földhöz, korábbi nyugodt és boldog élete nyomtalanul szertefoszlott. Eltűnt minden boldogság – minden, amit oly könnyedén szerzett meg.

A lámpás a temetőkapu előtti lépcsőn árválkodott. Szakadt az eső, és néha villámlott egyet, ilyenkor az aranylámpás száján is aprócska villám futott ki. Lina nem tudta, hogy a varázserővel bíró tárgy reagál a viharra, vagy fordítva történik. Maga sem értette, aznap miért indult útnak az esőben, a lámpás láttán azonban már sejtette, hogy egy magasabb erő szólította magához. Életében már harmadszor, és úgy sejtette, utoljára.
Tizenkét évesen egy nap erős késztetést érzett, hogy lemenjen az árvaház közelében húzódó, sehová sem vezető föld alatti járatokba. Hamar eltévedt, és senki sem tudta, hogy ott jár. Biztos volt benne, ott végzi be rövid és sivár életét, és még csak nem is bánta. Egykedvűen rótta a köröket odalent a sötétségben, és abban reménykedett, sosem találja meg a kijáratot.
Úgy egy nappal később a bolyongása során belerúgott valamibe. Még odalent is hallotta, hogy a kinti világban vihar tombol. Kitapogatta, majd felemelte a tárgyat, és csak forgatta a kezei között. Elfelejtkezett az éhségről és a szomjúságról. Egyszer csak apró villám cikázott elő a kezében tartott lámpás száján, és ő ijedtében elejtette azt. Majd meghallotta az égből felhangzó dörgést, ami csak apró morajnak tűnt a földalatti járatban.
Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Azt gondolta, talán csak hallucinál a szomjúságtól. A villámlás azonban többször is megismétlődött, és a fehér fény bevilágította a folyosót. Úgy a hatodik villámlás után Lina ismét remegő kezébe vette a különös lámpást, amiben a mesékben a dzsinnek élnek. Észre sem vette, hogy arcán lassan végigcsorog egy könnycsepp.
– Segíts, kérlek.

Másodszorra felnőtt nőként hívta magához a lámpás. Kikerült az árvaházból, ahol azután, hogy a lámpában élő szellem segítségét kérte, csodálatos, vidám életet élt. Nem tudta, hogyan került ki, egyszerűen csak elindult, és a lába éppen arra vitte, amerre kellett. Ahogy a fényre lépett, a lámpás már nem volt nála.  A nagyvilágban azonban kezdett szétzuhanni. Nem szerette az éttermi munkát, a munkatársaival sem jött ki jól. Állandóan kicsi lakásában kuksolt, és borzasztóan magányosnak érezte magát. Úgy gondolta, csak azért sétál ki az esőben a közeli hídra, hogy a vízbe vesse magát – de a korláton újra ott várta őt a a villogó lámpás.
Márk másnap érkezett az étterembe. Lina tudta, csak miatta jött. Amint a férfi belépett az ajtón, őt kereste a tekintetével és rámosolygott. Hamarosan beszélgetésbe elegyedtek, és Lina még aznap felmondott. Fél év múlva összeházasodtak, majd egy csodálatos, békés falucskába költöztek.
A boldog időszaknak ismét vége szakadt, és a szellem újra eljőtt hozzá.
Lina leguggolt a lépcső elé, és így pont szemmagasságba került vele a lámpás. Könnyei belevesztek az arcán végigfolyó esőcseppekbe.
– Segíts, kérlek.

Sosem tudta előre, miként változtatja meg a lámpás az életét, de ilyen szokatlan ajándékra nem számított. Az asztalon, a még reggelről ottmaradt tej, kávéscsésze és pirítós mellett egy áttetsző laposüveg állt. Benne tejfehér köd gomolygott.
– Ez meg mi? – kérdezte hangosan. Az utóbbi időben rászokott arra, hogy magában beszélt. Választ senkitől sem kapott, viszont tisztán érezte, hogy valaki áll mögötte. Amikor hátrafordult, senkit sem látott.
Attól a pillanattól kezdve sosem érezte magát egyedül a házban.

Az üvegnek nem talált megfelelő helyet. Néhány napig az asztalon hagyta, majd felvitte a hálószobába az ágya mellé, de nem mert tőle aludni. Ezután az üveg bejárta az egész házat: a fürdőkád szélét, a hűtőt, a garázst, az éjjeliszekrénye fiókját, megbújt a spájzban a befőttesüvegek között. Bárhová is vitte, egy láthatatlan szem minden mozdulatát követte.
A boldogság azonban nem érkezett meg.
Úgy gondolta, utolsó kívánságával kell megfizetnie az összes többiért. Na de mit kívánt valójában? Fogalma sem volt, mit rejthetett az üveg, de nem érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy kinyissa. Mégis, ez a kis üveg tartotta csak életben. A világa összetört, és a fürdőszoba szekrényben őrzött pengétől csak ez a tárgy tartotta vissza. Segítséget kért, és kapott is valamit. Talán mégiscsak van remény.
Egy nap a remény is elfogyott.

Azon a téli reggelen meglátta a kicsi lényt. Úgy nézett ki, mint egy manó. Egy gonosz, fekete manó. Lina tudta, hogy az figyelte őt. Egyáltalán nem lepte meg a lény, mintha csak egy szemtelen legyet látott volna körözni a házban. A manó kifutott a hálóból, amikor ő felkelt. Lina követte őt, egészen a fürdőszobáig. A lény a nyitott fürdőszobaszekrény ajtajában állt, kezében a pengével, amit a nő felé nyújtott. Lina gondolkodás nélkül elvette.

A vörös lángok jéghideget ontottak körülötte, és ő megállás nélkül vacogott. Láthatlan lények fogták körbe, egyre közelebb és közelebb merészkedve. Lassan minden levegője elfogyott. Mellkasa mozdulatlan szikla lett, és fájdalom hasított az agyába, amikor a fürdőjében látott kis manó az arca elé került, és széles, hegyes fogakkal teli szájával rávigyorgott. Lina szeme felpattant.
A fürdőszobájuk csempéjén feküdt. Domestos és wc-illatosító szag csapta meg az orrát. Minden tisztának tűnt. Felült és sértetlen csuklóját bámulta. Talán csak álmodta…? Karnyújtásnyira tőle a laposüveg állt — kinyitva.
Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára.
−  Mindig túl könnyen lemondasz az életről.
Lina felismerte férje hangját. Kihúzta magát, az öröm végigfutott a testén, de aztán hamar elernyedt. Nem mert hátra nézni. A mögötte álló alak a férje hangján szólt, de rettegett attól, hogyha rápillant, nem a megszokott arc néz vissza rá.
− Ki vagy? — kérdezte rekedten.
− A férjed.
− Nem. Te a lámpa szelleme vagy.
− A kettő ugyanaz, Lina.
A nő nagyot nyelt. Erre még nem gondolt. Sosem beszélt férjének a lámpásról, nehogy bolondnak titulálja. Vagy csalónak, aki ilyen könnyen, erőfeszítés nélkül szerzett magának boldogságot. Úgy tűnt, valójában a férfi többet tudott az esetről, mint ő maga.
− Lina, én nem tudom megváltoztatni az emberek sorsát, ahhoz nincs hatalmam. Az a sok jó csak illúzió volt, de a valódi életed mindig felülkerekedett. Például amikor kijöttél az árvaházból, vagy amikor az emberi testem meghalt. Három kívánságod lehet, de utána elragad a Sötétség. Már találkoztál is a szolgáival, és kiengedted az Ítéleted a palackból. Azonban előtte még teljesítem a kívánságod. A segítségemet kérted. Én megadom neked. Ha ellenálsz az erőmnek, megmenekülsz.

Lina sötét helyen ébredt, és a fürdő tiszta illata után könnybe lábadt a szeme a dohos szagtól. Felállt, és észrevette, hogy sokkal kisebb, mint amilyennek valójában lennie kéne. Kinyújtotta a kezét, úgy tapogatózott előre. Egyszer csak csúszós kövek érintették a tenyerét.
Szája sikoltásra nyílt, de egy hang sem jött ki a torkán. Az árvaház alatt húzódó járatokba jutott. Hangosan és gyorsan kapkodta a levegőt, és azért kűzdött, hogy ne essen pánikba. Hová tűnt a háza…?
Elakadt a lélegzete. Mikre nem gondol?  Hisz tizenkét éves és egy árvaházban lakik, sosem volt saját otthona! Talán megőrült? Egy férfi képe is felrémlett az emlékezetében. Ez valahogy biztonsággal töltötte el. Lassan újra elindult. Ki kellett találnia. Nincs sok értelme visszamennie, de nem akart egy ilyen helyen, egyedül meghalni. Az éh- és szomjhalál biztos borzalmas lehet.

Néhány lépés után belerúgott valamibe. Felemelte, és csak forgatta a kezei között. Hallotta, hogy odafönt vihar tombol. Egy apró villám cikázott ki a lámpás száján, mire odakint dörgött egyet. Ez megrázta a föld alatt végighúzódó világot. 

A fotóművész, Petőházi Emese oldalát a névre kattintva érhetitek el. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése