2016. március 12., szombat

FotóTörténet: A macskamintás sál

Bord mindhárom feje egyetlen pontra meredt. Néha megmoccant egy-egy füle: az erdő neszeit figyelte. Semmitől sem kellett tartania, hiszen mindent a gazdája uralt. Ám azt is tudta, hogy gazdája a legkisebb változásra is kíváncsi, és neki be kell számolnia róla. Most azonban minden a megszokott mederben zajlott.  Az Elátkozott Erdő nyugodt volt.
Bord hirtelen talpra ugrott, csóválni kezdte a farkát és halkan nyüszögött. Végre itt van!
A talajból, ahová a kutya mindaddig meredt, hirtelen egy fej bukkant elő. Bord örömtelin vakkantott egyet mind a három szájával: gazdája megjelenik! A kutya tisztában volt vele, hogy ez a jelenet az erdő lakói és a betévedő látogatók számára egyet jelent a sosem tapasztalt rettegéssel – és általában a halállal. Bordnak viszont ezek a pillanatok jelentették élete legboldogabb időszakát.
Gazdája arcát meg sosem látta, mert mindig lehajtotta a fejét, és hosszú haja az arcába hullt. Bord tudta, hogy ez így van jól. Akik belenéztek gazdája szemébe, már halottak voltak.
A hosszú hajjal keretezett fej utan előbukkant a földből a sötét ruhába bújt felsőtest, majd a lábak. A nő mintha egyszerre lett volna masszív, akár egy szikla, és áttetsző, mint az üveg. Lábfeje a földben maradt, Bord tudta, hogy onnan nyeri az energiát.
– Hamarosan egy kívülálló érkezik – Gazdája hangja olyan volt, akar a szél, süvítő suttogás. Bord most már odaszaladt hozzá. A nő jéghideg kezével végigsimított az állat középső fején. – Vigyáznunk kell rá. Azt akarom, hogy lássa a világomat.
Bord mindhárom feje oldalra billent. Gazdája ritkán csinált olyasmit, amit ne értett volna meg, most azonban rejtve maradtak előtte céljai.

Milu nyaka köré tekerte a macskamintás sálat, kabátja zsebébe süllyesztette a nyakéket, felkapta az asztalán lévő lámpást és elindult. Kissé aggódva pillantott hátra kicsiny házikójára, ami a sötétben igazán magányosnak és szomorúnak, de leginkább ijedtnek tűnt. Milu nyelt egy nagyot, és ismét a lába elé nézett. Remélte, hogy senkivel sem találkozik, és mi tagadás, erre nagy volt az esély. Néhány napja már senki sem merte kitenni a lábát sötétedés után, és még nappal is csoportosan közlekedtek az emberek. A furcsa események hirtelen törtek rájuk, és először elképesztették a lakosságot, majd a rettegés és kétségbeesés határára torlaszolták. Mindenki úgy hitte, előjel nélkül érkeztek a kísérteties jelenségek – ám Milu tudta az igazságot, ugyanis az a bizonyos előjel jelenleg is a hátrahagyott házában lábadozott.
Az Elátkozott Erdő mellett lakni a legtöbb ember szerint kész őrültség, ám Határfalva lakói köszönték szépen, tökéletesen jól érezték magukat, és megtanultak együtt élni a hellyel. Egyetlen szabályt kellett betartani: soha ne menj be a fák közé! Aki ennek engedelmeskedni tudott – a legtöbb ottlakó igen –, boldog és békés életet élhetett elzárva a nagyvilágtól, ugyanis kevesen vették a bátorságot, hogy meglátogassák őket. Elmenni pedig senkinek sem akaródzott. Úgy tűnt, az Elátkozott Erdő sem foglalkozott velük, ha ők béként hagyták. Néha-néha láttak árnyakat elsuhanni a fák között, és arra is akadt példa, hogy közvetlenül az erdő mellett megjelent valamilyen sötét alak vagy különös teremtmény, és egy háromfejű kutyáról is suttogtak a népek, ám ezek sosem okoztak galibát. A legtöbben, ahogy Milu is, úgy vélték, ezeket a jelenségeket inkább a fantázia és az álmok szülték, és valójában minden, ami az Erdőhöz tartozik, ott is marad.
A világ nagy része bolondnak tartotta Határfalva teljes lakosságát, Határfalva népe pedig ugyanolyan bolondnak tartotta az egészen a falu szélén, azaz pontosan az Erdő fáinak árnyékában élő boszorkányt, akinek arcát még egyetlen élő ember sem látta, ám kétségtelen létezett, már a mostani öregek nagyapáinak idejében is. Milu azonban – némi túlzással –, gyermekkora óta barátságot ápolt a halk szavú, mindig az árnyékban járó asszonnyal. Tulajdonképpen, mint szomszédja, Milu csak néhanapján besegített neki, de szívesen gondolt barátjaként a boszorkányra, és nemrég bebizonyosodott, hogy a nő is kedveli őt. Ugyanis egy hónappal ezelőtt, életében először, a boszorkány meglepte őt a születésnapján. Milu örült a macskamintás sálnak, csak nem tetszett neki. Macskák csak ritkán bukkantak fel a környéken, mert sem az Erdőt, sem Határfalvát nem szerették, ellenben előszeretettel bámulták az ott élőket. Milu pedig ki nem állhatta a macskaszemeket: mintha azok egészen mást láttak volna, mint az övé.
A boszorkány, miután átadta az ajándékát, közelebb intette magához Milut, aki odahajolt a haj takarásába bújó archoz.
– Az Elátkozott Erdő ebben nem lát – suttogta rekedten a nő. – Te viszont látni fogod a valóságot. Az illúzió nem hat rád.
Milu most elgondolkodott, vajon miért mondhatta neki ezt a boszorkány. Talán tudta, hogy egy hónappal később az Erdőbe kell mennie, és ez majd megvédi őt az illúzióktól, ami az előjelet is lázas őrületbe sodorta?
Elérkezett az Erdő bejáratához. Már sajnálta, hogy ilyen közel lakik a falu végéhez, és persze az Erdő kezdetéhez. Felnézett a sötét, csillagok nélküli égre, és halkan fohászt küldött az isteneknek, hogy legalább ne havazzon, míg távol jár. Úgy tervezte, nem megy be mélyen az Erdőbe, csak annyira, hogy biztos legyen benne, a csipkés nyakéket megtalálja a tulajdonosa. Elővette a zsebéből a nyakláncot. A közepén lévő kő mintha világított volna a sötétben. Milu elindult, és közben arra a napra gondolt, amikor az előjel összeesett a háza ajtajában.

Milu nagy ricsajra ébredt akkor éjjel. Arra gondolt, talán egy farkas merészkedett be a faluba, és az próbál betörni hozzá. Ekkor sajnálta igazán, hogy egyedül lakik. Kipillantott az ablakon, és a felhők mögül előbukkanó hold épp a boszorkány házát világította meg. Milut megkönnyebbülés töltötte el a látványától, és igaz, hogy nem értette, miért, ám nem panaszkodott.
Magához vette az ajtó mellé állított baltát, és óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Kikémlelt a nyíláson, és először semmit sem vett észre, de aztán a pillantása lejjebb vándorolt, és riadtan hőkölt hátra. Egy férfi feküdt a küszöb előtt mozdulatlanul, arccal a föld felé. Valószínűleg nekiütődött az ajtónak, amikor elveszítette öntudatát, az okozta a zajt. Milut megrémítette a gondolat, hogy halott lehet. Még sosem látott halott embert.
Milu észrevette, hogy félelmében gyorsan szedi a levegőt. Kényszerítette magát, hogy hosszan és egyenletesen lélegezzen, így végül sikerült megnyugodnia. Ekkor leguggolt a férfi mellé, és annak hátára fektette a tenyerét. Érezte, hogy a férfi gyengén ugyan, de lélegzik. A hátára fordította a nehéz testet, és az arca láttán Milun végighullámzott az érzés, hogy egy ismerős fekszik előtte, de aztán rájött, hogy sosem látta azelőtt. Nem a faluból származott, ez biztos. Olyan kevés idegen érkezett hozzájuk, hogy Milu mindegyikükre tisztán emlékezett, de az előtte fekvő, szőke hajú férfi egyikükre sem hasonlított.
Milu arra gondolt, segítséget kellene hívnia, mert egyedül képtelen lesz megmozdítani a férfit, és ha nem siet, az megfagy a földön. Már el is indult, hogy bekopogjon legközelebbi szomszédjához, a kissé pöffeszkedő, ám segítőkész Kistelekiekhez, amikor valami megcsillant a holdfényben, közvetlenül a férfi keze mellett. Milu odahajolt, hogy szemügyre vegye, mi az. Egy ovális kő volt, ami egy fehér csipkenyakláncban folytatódott. Egy halk nyögéssel Miluban rekedt a levegő. Ismerte a mondákat az Elátkozott Erdőről, aki néha nő képében saját fái között bolyong, és egy csipkenyakláncot visel, amiben az erejét hordja.
Milu lassan magához tért dermedtségéből, és kétségbeesetten pillantott körül, mintha azt remélné, a segítség előbukkan az egyik faházikóból. Végül elhatározásra jutott. Felkapta csizmáit, és a boszorkány háza felé indult. A nő azonnal ajtót nyitott, mintha egész éjjel ott várta volna, hogy végre bekopogjon. Szó nélkül segített a szobába cipelni a férfit, majd ugyanolyan szótlanul eltűnt. Kis idő múlva a férfi felébredt, és halkan, zavartan mesélni kezdte, mi történt vele.

Milu meggyújtotta a lámpást, mert a fák között még sötétebb volt, és lassan köd szállt alá. Minduntalan a háta mögé pillantott, mert biztos volt benne, hogy valami jár mögötte; gyakran megreccsent egy ág, mintha valaki rálépett volna, és néha ruha surrogását is hallani vélte. Csak ez tartotta vissza attól, hogy visszaszaladjon a faluba.
Ennek ellenére aggasztotta, hogy egyre mélyebbre hatol az erdőben. Többször is megfogadta, hogy eldobja a nyakéket, vagy a következő fára akasztja, mégsem tette. Egyrészt, mert attól tartott, több félnivalója van a háta mögött surranótól, mint az előtte húzódó sötét, ám csöndes Erdőtől.
A sötétség egyre sűrűsödött, a köd pedig teljesen körülvonta, mégsem állt meg. Nehezen tudta megmagyarázni az érzést, ami rátelepedett, de szárnyaló volt és kellemes, ami tovaűzte a félelmet. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy lenne itt bármi, ami bántaná. Végigsimította  sálon. Az védelmezte őt.
A hajnal közeledtével a nyakék egy bokorra került, Milu pedig elbújt a közeli a növényzetben.

A férfinak magas láza volt. Ha olykor felébredt, megpróbálta elmondani, mi történt vele, de folyamatosan ugrált az események között, így Milu csak nehezen tudta összerakni a történetet.
Úgy tűnt, a férfi a feleségével haladt át az Erdőn, ám a nőt megtámadta valamilyen sötét lény és megölte. Az Erdő megbabonázta, és ő úgy hitte, van egy kislányuk, aki velük utazik. Ám a kislány valójában az alakot váltott Erdő volt és őt akarta elkapni. A férfi azonban leszakította a már nőként előtte álló gonosz Erdő nyakláncát, és elfutott, maga mögött hagyva a nő vérfagyasztó sikolyát. Ezután került a faluba, és Milu ápolása alá.
Ezután Határfalva kísértetjárta hellyé változott.
Az egész a hangokkal kezdődött. Éjjel hangos dörrenések hallatszottak az udvarokról, csörgések és csörömpölések a szobákból, ám senki sem tudta, honnan származnak. Néha maguktól nyíltak és csukódtak az ajtók, ablakok. Egyesek arról is beszámoltak, hogy míg egyedül tartózkodtak odahaza, valaki a nevüket suttogta. Aztán egyre többen láttak furcsa árnyakat az Erdő fái között, majd a falu közelében.
Milu aggódott. Mivel a férfi érkezését követő napon az egész falut felbolydulva találta, mindenki idegesen mesélte rémisztő élményeit, ő hallgatott a látogatóról. Legfőképpen azért, mert sejtette, mi lehet a hirtelen, addig sosem tapasztalt félelmetes események oka. Az Elátkozott Erdő a nyakékét keresi.
Bár napokig reménykedett, hogy a helyzet idővel javulni fog, be kellett látnia, hogy épp az ellenkezője történik. Tudta, hogy cselekednie kell.

Az Elátkozott Erdő egy sovány, inkább érdekes, semmint szép arcú nő képében jelent meg. Hosszú, sötétzöld ruhája az avart söpörte, mégis teljesen tiszta maradt. Milu semmi fenyegetőt nem látott benne, a nő inkább zavartnak és elveszettnek tűnt, mint aki nem tudja, hol van. Az első nap hozzá sem ért a nyaklánchoz.
Milu egy játékot talált ki. Minden nap máshová rakta a nyakláncot, aztán elbújt valahová, és várta a nő megjelenését. Az, miután megérkezett, nézte egy darabig a csipkés ékszert, majd elment. Milu érdekesnek találta a helyzetet.
Fogalma sem volt, hány nap telhetett el így. Egyre inkább hozzászokott a komor fák látványához, a ködhöz, és hogy gyakran hallott zajokat a közeléből, ám sosem találta meg a forrását. Félelme szép lassan elpárolgott, és már semmitől sem tartott. Jól érezte magát ott, mintha régi otthonába tért volna meg. Senkivel sem találkozott, így igencsak meglepődött, amikor egyik nap, miután felrakta az egyik ágra a nyakláncot, valaki megszólította.
– Hát itt vagy? – Milu rövidet sikoltva fordult meg, és legnagyobb meglepetésére az a férfi állt előtte, akit betegen ott hagyott a házában. – Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni!
A férfi ránevetett – majd csókot lehelt a homlokára. Milu annyira megdöbbent, hogy szólni sem bírt. A férfi elindult, majd néhány lépés után visszafordult.
– Nem jössz? Nem kellene sokáig az Erdőben maradnunk. Azt mondják, elvarázsolt.
– Elátkozott – javította ki öntudatlanul Milu. Közben próbálta kitalálni, mi történik. Megigazította a sálat a nyakában. A férfi nem lehet illúzió, mert a sál véd tőle. Akkor talán a férfira bocsátottak varázst?
– Mindegy – legyintett a férfi. – Akkor is mennünk kell. Nem akarom, hogy baja essen a babának.
– Babának? – értetlenkedett tovább Milu, mire férfi elmosolyodott.
– Minél hamarabb oda kell érnünk…
Hogy hová, Milu nem tudta meg. A férfi elsápadt, arca megnyúlt, és iszonyattal megtelő szeme, mely valahová Milu háta mögé meredt, egyértelműsítette, hogy valami nagyon rossz dolog bukkant fel a közelükben. Milu hallotta az avar zörgését, és a nehéz légvételeket. Hátra sem kellett fordulnia, hogy maga előtt lássa a lényt, amiről a férfi beszélt neki, még odahaza, a biztonságos kunyhójában.
Amikor mégis odanézett, a magas, hegyes fogú lény szemében őrült tűz lobogott.
– Futás! – a férfi elkapta a kezét és maga után vonszolta, de Milu tudta, hogy fölösleges. A lény nehézkesen, darabosan mozgott, de hosszú lábaival mégis gyorsan elérte őket. Milu éles fájdalmat érzett a hátában, egy sikolyt hallott, ami talán az övé lehetett, majd elzuhant. A férfi a nevét kiáltotta, majd valalmi fekete suhant el mellette, és a lény fájdalmas morgással eltűnt. Aztán mindent beborított a fehér köd.
Amikor Milu kinyitotta a szemét, egyedül volt. Fázott a hideg földön, ezért gyorsan felállt. Meglepően könnyen sikerült neki. Megtapogatta a hátát, de kabátja sértetlennek tűnt. Sálját is megigazította. Lenézett a lába előtt heverő testre.
Nem az övé volt. Bár egy kicsit mintha hasonlított volna rá.
Hát mégis illúzió volt csupán, tűnödött magában Milu. Ez megnyugtatta. Eszébe jutott a nyaklánc, azonban fogalma sem volt, merre hagyta. Úgy döntött, már nem is érdekli. Keletnek indult, úgy sejtette, arra találja az utat. Ideje hazamennie.
Hamarosan meg is találta, amit keresett, ám gyorsan el is bújt egy száraz bokor mögé, mert mozgást látott. Elkerekedett a szeme, amikor felismerte a férfit. A mellette lépdelő kislányt nem látta még, de emlékezett rá a férfi beszámolójából. Milu oda akart kiáltani a férfinak, hogy vigyázzon, ám elkésett. A sötétzöld ruhás nő állt ott, nyakában az ékszerrel, amit maga Milu rakott fel az egyik fa ágára. A férfi megfordult, és egy határozott mozdulattal letépte, majd futásnak eredt. Az Elátkozott Erdő sikolya visszhangzott a fák között. Milu nem bírta hallgatni, a fülére tapasztotta a kezét és leguggolt, míg csönd nem lett. Amikor végül felpillantott, senkit sem látott.
Az Erdő határait senki sem ismeri, gondolta. A boszorkány azt mondta, a sálban az Erdő nem lát, én viszont látni fogom az igazságot. Az az igazság, hogy Határfalva is az Erdőhöz tartozik. Egy illúzióban élünk, ahol nincs idő, csak folyamatos körforgás. Vajon hányszor jött el már a férfi a falunkba?
Milu megigazította a sálat, és rálépett az útra. Elindult, de nem Határfalva felé, hanem a másik irányba.


Bord mind a három feje a távozó lányt fürkészte, akinek olyan hasonló volt az illata a gazdájáéhoz. Bord ismerte gazdája történetét, aki úgy haladt át az Elátkozott Erdőn – amit akkor Elvarázsoltként ismertek –, hogy egy emberkölyök volt a hasában. Ám a varázslények egyike megölte őt, és valami csoda, vagy inkább átok folyományaként feléledt, hogy az idő bekerítésével maga mellett tudja párját és kölykét is. Bord tudta, hogy gazdája ennek nagyon örült, és szívesen nézte a kis Milut, amint szépen, egészségesen felnövekszik, miközben ő lassan az Elátkozott Erdő ura lett, annak tudta nélkül. Bord azt viszont nem értette, most miért engedte szabadon a lányt. Az a sál már nagyon-nagyon régóta készült, és gazdája sokszor visszafejtette, vagy teljesen lebontotta, hogy aztán újrakezdje. A macskamintás sál azonban egy nap készen lett, és Milu megkapta. Milu hamarosan kiér az Elátkozott Erdőből, és odakint gazdája nem vigyázhat rá. Bord az út közepéből feltűnő alakra nézett. Haja alól, az eltakart arcából könny és vér hullott a földre.  


A fotóművész, Petőházi Emese oldalát a névre kattintva érhetitek el.

(Ha tetszett ez a novella, olvassátok el a Fák között című történetünket, ami szintén ebben a világban játszódik. :))

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése