2017. február 6., hétfő

FotóTörténet - Lét




Különös, hogy amikor a madarakat figyelem, mindig az emberi életem jut az eszembe. Nem konkrétan egy emlék vagy emlékek sorozata, csak maga az érzés. Azt hiszem, csak az tudja igazán, milyen embernek lenni, aki már nem az, de egykoron megtapasztalhatta.
Elmagyarázom, mire gondolok.
Ha ülök egy ágon vagy mondjuk a villanypóznán, és elrepül felettem egy holló, nem úgy látom őt, mint egy hozzám hasonló lényt. Hanem úgy, mint az élet – értsd ezt úgy, hogy Élet – egy darabját. A szárnya fel-le libeg, hallom, ahogy susogtatja a levegőt, a madár pedig előrehalad. Az Élet egy darabkája, bár nem hiszem, hogy felfogja, hogy az.
Aztán ott vannak a csoportban szálldosó madarak. Csak felnézel az égre, amint épp lemegy a nap, és egy csomó fekete V betű rajzolódik ki a vörös háttér előtt. Mondjuk, akár egy tánc, csak nem olyan rendezett, mint egy keringő. De nem is véletlenszerű, mint amit egy parti részeg bulizói produkálnak. Van benne hullám és áradás, van valamiféle iránya. Nehéz elképzelni, hogy ennek valaha vége szakad.
Ilyen volt embernek lenni, de ezt akkor nem éreztem, vagy legalábbis sosem tudatosult.
Most, hogy már jó ideje galambtestbe kényszerülők, mindez nagyon tisztán és egyértelműen kirajzolódik bennem. És hogy milyen galambnak lenni? Ha majd egyszer ismét formát váltok, valószínűleg ezt is tudni fogom.
Nem önszántamból lettem madár, és ha kíváncsiak vagytok a történetemre, elmesélem nektek különös sorsomat. Nem messze történt innen, még a helyet is megmutathatom. Egy kicsit az időben is vissza kell mennünk, de nálam ez sem probléma. Figyelj!



Szóval ezen az úton történt, mint látjátok, egy őszi napon. Ugye, milyen csodásak a falevelek? Az én szememmel persze sokkal látványosabb, de az utolsó emberi perceimben én is pontosan úgy láttam, és ugyanúgy gyönyörködtem bennük, ahogy most ti. Szerettem az őszt. Leginkább azt a részét, amikor még színes vagy aranyszínű levelek csüngtek a fákon, és nem azt, amikor már minden csupasz volt és nyálkás.
Visszatérve a történetemhez, ezen az úton sétáltam egyedül, már beköszöntött a szürkület, de én a fák lombját figyeltem. Egy kicsit fújt a szél, nem nagyon, de ahhoz éppen eléggé, hogy néhány falevél örökre elszabaduljon és az ég magasából a sárba hulljon. Amikor ezek végső táncát követtem, vettem csak észre, hogy nem messze előttem áll valaki az úton.
Megtorpantam. Tudtam, hogy az az alak rám vár, és a találkozásunknak nem lesz jó vége. Ő is madárszerű jegyeket viselt magán: viseltes, hosszú bőrkabátja akár két szárny, a fejét behúzta, háta görbe, amitől úgy nézett ki, mint egy keselyű. Sapkája alól előszökkenő göndör, ősz haja  borzas nyakdíszre hasonlít. Azt mondják, a hím madarak mindig díszesebbek nőstény párjaiknál, de azt kell mondanom, ez a férfi – mert egyértelműen az volt – a szürke és fekete öltözetében nagyon visszataszítónak tetszett, semmi szépet nem láttam rajta.
– Nincs szerencséd, hogy erre jártál. – A hangja sem tűnt emberinek. Talán csakugyan madár volt. Ő régen élt madárként, aztán ember lett. Pont fordítva, mint ahogy velem történt. Kegyetlen ragadozómadár lehetett.
– Mit akar tőlem? – Mint a halk galambbúgás, olyannak tűnt a hangom. Legalábbis így emlékszem.
– Megátkozlak. Elvarázsollak. Életed hátralévő részét galambként kell leélned.
– De hát miért? – Nem vagyok benne biztos, hogy hangosan megkérdeztem, de gondoltam rá. Arra is, hogy menekülnöm kell, de láttam a férfi kabátzsebéből előbukkanó éles, fémesen csillogó tárgyat. A varázspálcája lehetett, azt hiszem, mert a következő pillanatban elvarázsolt, én meg felrepültem.
Így emlékszem változásom perceire. Hihetetlennek hangzik? Ne felejtsd el, hogy ezt épp egy galamb meséli el neked, úgyhogy lehetnél kevésbé szkeptikus. Különben meg, én is tudom, hogy nem ez történt. De én akkor is így emlékszem.
Tulajdonképpen nem rossz madárnak lenni. Elrepülgetek ide-oda, élvezem a szelet, na meg a tájat. Egy kicsit minden más perspektívába kerül. És, talán ezt nem kéne elmondanom, de nem is olyan rossz, hogy akárkinek a fejére pottyanthatsz. Apró örömök az életben.
Régebben gyakran visszatértem ahhoz az útszakaszhoz, ahol átváltoztam. Különösen azokban az időkben tetszett, amikor virágok, koszorúk és mécsesek bukkantak fel ott. Azt hiszem, egy viharvert műanyag koszorú még mindig ott van eltemetve a levelek meg a hó alatt, de már régen nem jártam arra, mármint a jelenben, így nem lehetek biztos benne. Sőt, igazság szerint, észrevettem, hogy egyre távolabb és távolabb kerülök attól a helytől. Nincs ebben semmi meglepő, én is az Élet egy darabkája vagyok, még ha ezt nem is értem pontosan; és én is haladok valahová.

Jelenleg mondjuk épp pihenek. Egy fenyőfa ágán, és a hó körülöttem olyan fehér, mint én. Vagy én vagyok olyan fehér, mint körülöttem minden, már nem is tudom. Meséltem, de most már inkább csendben maradok. Ülök az ágon és várok. Úgy érzem, hamarosan ismét megváltozom, és ehhez nem lesz szükség varázspálcára.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése