Novellák

B-re várva
Az Írnom kell! blog A megálló pályázatán harmadik helyezést ért el. 
– Már negyed hét. Rég itt kellene lennie a B-nek – A nő még egy pillantást vetett az órájára, mintha az bármit is segítene a helyzetükön, majd idegesen végigsimított domborodó pocakján. A baba teljesen mozdulatlan maradt.

– Nincs ebben semmi különös, folyton késik. – A szakállas, rongyos ruhájú férfi egyik lábáról a másikra állt, és az ezüstös utat figyelte. Ezen a ködös estén nem sok látszott belőle. Az egyik fáról, ami minden bizonnyal ott lehetett valahol mellettük, csak nem látták, ütemesen csöpögött a víz. Pontosan olyannak hallatszott, mint egy óra kattogása. 

Gimnázium az Aranyló Fa Mögött
A IV. Aranymosás Pályázat előszűrésén tovább jutott ifjúsági regényemből olvashattok egy rövid részletet. :)
A környék csöndes volt, nem hallatszott más, csak az enyhe szellő susogása, és néha egy-egy ajtónyitás. Kamilla úgy érezte, nem látják szívesen ezen a környéken, mintha még az őszi nap is miatta bújt volna el egy sötét felhő mögé. Arra gondolt, a takaros házak egyikében sem laknak nullás személyszámúak, ő az egyetlen ilyen ott. Ráadásul épp komoly árulásra készült, és biztos volt benne, hogy ez meglátszik az arcán is, ami miatt még inkább kívülállónak érezte magát. Valójában nem tartozott ebbe a világba.

Mindenség Könyve 
A II. Aranymosás Pályázat előszűrésén átjutott meseregényemből olvashattok részletet. :) 
Klió már egészen kicsi kora óta Rajmund bácsiéknál töltötte a nyár jelentős részét, vagy még pontosabban a bácsiék könyvtárában. Pici korában alig várta, hogy végre megtanuljon olvasni – biztos volt benne, hogyha megérti a könyvekben látható, különös és varázslatos írásokat, akkor csodálatos tudás birtokosává válik majd. Most, tizenegy évesen már tudta, hogy többé-kevésbé igaza volt. Imádott olvasni, imádta azt a rengeteg újdonságot, amit a könyvek szolgáltattak neki és imádta azokat a különös és kalandos világokat, történeteket, melyeket megismert bennük.

Nem örökre
A fekete karima leárnyékolja a szemét, de széles vigyora így is látszik. Ködszürke arcát vörösre festi a lenyugvó nap. Testét sötét csuha takarja, amit a magaslaton fújó erős szél megpróbál lecibálni róla. Ellene azonban még a természet sem győzhet. Az alak az újoncokat nézi. Az ajtók kinyílnak, azok a szánalmas teremtmények pedig önként másznak be oda. Önként érkeznek ide, tudatuk legmélyebb rétege vezeti őket. Az alak vigyora továbbra sem halványul. Csak ül és vár. Semmit sem kell tennie. Nézi az odalenn önmagukkal harcolókat, és közben jól szórakozik. Igazán csodálatos, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre jutnak a labirintusban.



Anya
A Bizzarium Halloween-i kötetébe bekerült novellámat olvashatjátok, az antológiát pedig letölthetitek innen
Természetellenes csönd ülte meg a házat. Nem hallatszott egyetlen gerenda roppanása sem, még az eső hangja is kiszorult. Az emeletre vezető lépcsőknél meglapuló két gyerek mindezt alig érzékelte: félelemtől robogó szívük a fülükben bömbölt. Majd egy váratlan pillanatban éles, rikácsoló csattogás kezdődött. Egy újabb vörös kavics zuhant a csempére. Anya szülni készült.


Kell a gonosz lelkek ellen
Az előcsarnok először elsötétedett, majd a pódiumra kék fény vetült. Ezüst ruhájú, ápolt bajszú férfi materializálódott a közepén, és mély meghajlással köszöntötte a közönséget.
– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Egy év után újra eljött a vigasság, az öröm, a mámor és a csillogás napja! Ne feledjék, a bál mostantól kezdve tizenkét órán át tart, a pontos idő: 20:48. Kérem, mindenki végezze el a kötelező súlymérést, enélkül ugyanis nem léphetnek be a bálterembe! Mulatságra fel, sorakozzanak a mérleg előtt, és mielőtt beindul a zene, engedjék meg, hogy elénekeljek egy rövid dalocskát, melyet én magam írtam. A címe: Ki innen!

Ki innen hiányzik, nem jól megy a dolga.
Ki innen, ha nem vagy közénk való!
Ki innen mosolyog, minden álom az övé.

Ki innen kilépsz, hagyj fel minden reménnyel!

A hinta
A Bizzarium magazin novellapályázatán bekerült a novellám egy antológiába, ezt tölthetitek le a fenti linkről. Sok más izgalmas, érdekes írást olvashattok még benne. :) A történetet itt is elolvashatjátok!
   A Fél Föld végén, a Világ kezdetén magasodó fa dülöngélt. A hinta, mely ide-oda járt, mozgásra bírta őt. A benne ülő kislány messzire tekintett. Tán egy csillagot figyelt.
    - Nem kérsz vacsorát? – nő szólt a fakoronára épült házból. A kislány lába földet ért. Felmászott a létrán, be a házikóba. A fatányérban leves gőzölgött.
A nő az ablakpárkányra könyökölt. Az égen néhol-néhol sárga pötty. Miért vannak ott? Miért nem zuhannak le? Miért nem mozdulnak meg? Minden olyan mozdulatlan. Csak a hinta lengedez. Minden olyan csöndes. És csak a hinta lengedez.
– Miért a sötétséget nézed mindig? – szólalt meg a lány. Az arca csupa leves. – A másik oldalon ott a Nap és a fény.

Holdraforgók
Bezony, a jövő hónapban tartjuk az esküvőt Julcsussal, egyem meg édes hajfonatának a végit! Legalább három kölyköt szeretne a kis pipacsbimbó! – áradozott Pistula, majd végigvágódott a földúton, és kapája nagyot koppant mellette.
– Ej, innye! – visított Jozsko bá,’ és legalább háromszor megfordult a tengelye körül. – Mi tőtént ezzel a kölyökkel, Ferinci!
– Há tudom is én azt! – morgott az öreg Ferenci, és saját kapájának nyelével megbökdöste az eszméletlent. – Én úgy nézem, ez bíz kimúlt!
– Kimúlt? – Jozskó bá’ arca megnyúlt és abbahagyta a forgást. – Oszt mitűl?
– Honnan tudjam én aztat? Nem vagyok én doki!
– Biztos halott?
Ferinci nehézkesen lehajolt, és a serdülőkora végén járó fiúcska hátára fektette a kezét. Még egy egészen halovány dobbanást sem érzett.

Egyetlen Ember A Földön
Kis Abdiás, mielőtt kilépett volna a sötét, kihalt utcára, még egyszer kikukkantott a bolt ajtaján lévő, leárazott konzervbab formájú lyukon. Látszólag teljesen egyedül volt, még a szél sem járt arra, és a pöffeszkedő Hold is maga elé rántott egy gyorsan távozni kívánó felhőt. De soha nem érezheti biztonságban magát, a többiek mind őt keresik. Amit nem is titkoltak: a falak, kirakatüvegek, fatörzsek és kukák, a gazdátlanul maradt autók mind plakátokon hirdették, hogy aki megtalálja őt, a lehető legnagyobb jutalomban részesül. Kis Abdiás már rá sem nézett ezekre a papírdarabokra, melyekre az egyik rendkívül előnytelen fotóját nyomtatták, hisz látott már belőlük eleget. Még az sem hatotta meg, hogy a világnak csak az egyik, bár terjedelmesebb fele kiáltotta ki az Emberiség Legnagyobb Ellenségének, míg a másik fele ellenben a megtisztelőnek szánt Isten Szolgájának becézte őt. Kis Abdiás köszönte szépen, mindkét csoportot messziről kerülte az elmúlt egy évben, mióta azt az aprócska bakit elkövette, jobbára sikeresen...

A történet vége
Milyen sötét az éjjel, pedig a Hold minden erejével jelentéktelen történetünk helyszínére ontja fényét, valami mégis gátolja őt munkájának tökéletes végrehajtásában. Ez már csak így van, mindig történnek furcsa dolgok, pontosan tudja. Igaz, csak egy fogadós, de épp ezért sokféle ember sors szálacskáit tanulmányozhatta már. Sokan tértek be hozzá, ittak-ettek egy jót, néha verekedtek és sírtak, néha meg nem csináltak semmit, de mindegyiknek megvolt a saját története. Az ember élete olyan, mint egy répa, amit apró karikákra vágott egy ügyes szakács – mondjuk egy finom zöldséglevesbe -, és ő mindenkinek csak egyetlen szeletkéjét ismerte meg; érkezésük előtt már számtalan szeletkével rendelkeztek, és azután is újakat hoznak létre, hogy elhagyják szerény fogadóját. Legalábbis így gondolta, de hát ő csak egy fogadós, mit tudhat ő a leves felszolgálásán kívül!...

Aki mindent egyensúlyba hoz (vagy nem)
- Muháhá! Ím, megérkezett e világ nagy rejtélyeinek kulcsát hordozó isten-asszonya! Boruljatok térdre és imádjatok! Muháháháháá!
A hatalmas, kétszárnyú ajtó becsapódott mögötte kacagása közben, és visszhangja lágyan hullámzott végig a hatalmas és barátságtalan előtérben, mindenkinek végigborzolgatva amúgy sem stabil és harmonikus állapotú idegeit.
Ofélia, aki felelőssé tehető a kellemetlen zajért, szúrós kis villámokat lövellt a szemein keresztül az érzéketlen társnője felé, aki mindebből semmit sem vett észre. Helyette egykedvűen bámulta az előtte állók értetlen arckifejezését, a büszke nőét és a két férfiét. Ofélia azzal nyugtatta magát: a szerencsétlen nem tudja, miként kell helyesen viselkedni. Majd ismét felhúzta magát, mivel az jutott eszébe, talán mégiscsak tisztában van szavai érzéketlen voltával és borzasztóan jól szórakozik a többiek megrökönyödésén...


Rozsdás kapu
Persze, mindenki tudja, hogy az árulóknak veszniük kell. Szóval, ha valaki az öregkorra elérendő célként tekint, nem árt, ha betart néhány szabályt. Például, jobb, ha az eszébe vési, kit tekint Fő Napsugaracska (mármint a császár) árulónak. Nos, íme, néhány tanács, hogy ne ragaszthassák rád eme kétes tisztességű rangot: Fő Napsugaracska árulónak – nem is, inkább ÁRULÓ-nak – kiáltja ki azokat, akik szökni próbálnak, akik a hatalma ellen törnek, akik zöld bugyit viselnek, vagy akik bohócsapkás körte-mumus vicceket mesélnek. (Még soha, senki nem hallott ilyet.)
Ennek ellenére egész sokan – ki tudja, miért? -, de megszegik a szabályokat és később már csak az angyaloknak panaszkodhatnak arról, hogy milyen igazságtalan a világ (Legalábbis az a része, ahol ők élnek, mivel a többiről mit sem tudnak). Ez a történet nem róluk szól. Hanem arról a két személyről, akik egy csipetnyi csoda, egy kiskanál szerencse és egy doboz ügyességnek köszönhetően mégis kitörtek Csodi-Büdi Mocsaracska birodalom gondosan – már-már légmentesen – elzárt területéről.
Egy kellemesen ködös, cirógatóan hideg reggelen kezdődött, amikor a nagy becsben tartott nép egy kicsiny, bár valamiért elégedetlen része lerohanta a határőrzők egy jelentős épületét.
Jelentéktelen kis esemény, de Fő Napsugaracska így pár órára elfoglalhatta magát, hisz egy kicsit bepillanthatott népe izgalmakkal teli életébe...


Egyik és Másik
Azon a bizonyos napon a kellemesen melengető Nap vígan szórta sugarait, és csak néha futott össze egy-két lágyan elterülő fátyolfelhővel útja során, amíg az éjszaka szörnyetege be nem kapta őt – legalábbis az Egyik így emlékezett...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése